Amikor egy vezető nem önként távozik

A Nissant 1999 után megmentő, majd a japán autógyártó és annak nagy francia részvényese, a Renault, valamint a japán Mitsubishi között erős szövetséget létrehozó Carlos Ghosn, a költséggyilkos (Le Cost Killer) látványos felemelkedése és bukása egy kabuki (japán színházi műfaj – a szerk.) darabra emlékeztet, ahol végül a japán hatalmasságok diadalmaskodnak. De Ghosn bukása mégis inkább egy klasszikus görög tragédiához hasonlít, kortárs német elemekkel. Ez a történet a hübriszre lesújtó Nemesziszről szól. Továbbá elmondható, hogy Ghosn ügyével leginkább Angela Merkel kancellár esete állítható párhuzamba.

Még a csúcsmenedzserek és a legfőbb politikai vezetők is vészjósló helyzetbe kerülhetnek, ha túlbecsülik hatalmukat, és a kelleténél tovább maradnak pozíciójukban. Ez az, amit Merkel csinál, aki már 13 éve van hatalmon, s a leghosszabb ideje kormányzó kancellárnak számít Helmut Kohl óta, aki 1982 és 1998 között volt kancellár.

Nem is olyan régen Merkelt – joggal vagy sem – még egyfajta hősként kezelték az euró stabilizálásában betöltött szerepéért. Amikor azonban távozik hivatalából, amire talán a következő hónapok valamelyikében sor kerül, már jóval kisebb, sőt talán megalázó szerep vár majd rá.

Ám ez a szerep még mindig jobb lesz, mint ami Ghosnra vár, akit Tokióban őrizetbe vettek. Azzal gyanúsítják, hogy elsikkasztotta a cég pénzét, több millió dollárt juttatott magának rejtett kifizetéseken keresztül. Bármi is derül majd ki, a brazil–francia–libanoni cégvezető karrierje, amely során 18 évig vezette a Nissant és 13 évig a Renault-t, bizonyosan véget ért.

Ghosn letartóztatása sok tanulsággal szolgál. Először is: komoly szerepet kaptak a japán üzleti életben a visszaéléseket leleplező informátorok (whistle-blowers).

Ahogy 2011-ben az Olympus könyvelési botrányát, úgy Ghosn állítólagos visszaéléseit is belső források tárták fel a cég menedzsmentje számára.

A másik tanulság az, hogy a nagy japán cégek könyvelési és vállalati kormányzási rendszerének biztosítékai gyengék.

Ha Ghosn valóban elrejtette valódi jövedelmét a Nissan pénzügyi kimutatásaiból, akkor kellett, hogy legyenek vele összejátszó munkatársak a cég pénzügyi részlegén. Továbbá ezeket a visszaéléseket a könyvelőknek észre kellett volna venniük, és a cégvezetés független igazgatóival ki kellett volna vizsgálniuk. A cégvezető hűtlen kezelésének ilyen hirtelen és késve történő leleplezése az egész vállalatra árnyékot vet.

Ez a kérdés azonban kicsit háttérbe szorult a történet egy másik szála miatt, ami Ghosn őrizetbe vétele után egyértelművé vált: a japán menedzserek ismét megerősítették hagyományos szolidaritásukat a cégben annak érdekében, hogy a Nissan-Renault-Mitsubishi szövetségen belüli hatalmi súlypont visszakerüljön a Renault-tól a Nissanhoz.

Ez a súlyponteltolás az autógyártók szövetségének destabilizálását eredményezheti, azonban úgy tűnik, a Nissan menedzserei inkább ezt az opciót részesítik előnyben, szemben azzal az alárendelt szereppel, amit a cégek de facto fúziója jelentene, és amire a Tokióban napvilágra került történetek szerint Ghosn titokban törekedett. A Renault jelenleg 43 százalékos részesedéssel bír a Nissanban, miközben a Nissan a Renault 15 százalékával és a Mitsubishi 34 százalékával rendelkezik. Ez a fajta kereszttulajdonlás megszokott a japán üzleti életben, azonban az egyedüli, teljes mértékű tulajdon fenntarthatóbb, hosszú távú modellnek tűnt volna Ghosn és a Renault számára.

A történet fő erkölcsi tanulsága arról szól, hogy ha nem a tiéd az adott vállalat, akkor jobb nem azt gondolnod, hogy örökké az élén maradhatsz.

Ghosn a Nissan elnöke maradt, miután tavaly távozott a társ-vezérigazgatói posztról. Egyértelműen azt gondolta, hogy még mindig ő tudja majd osztani a lapokat. Minden vezetőnek egyik fő feladata az utódlásának menedzselése, amit nem szabad addig halogatni, amíg késő nem lesz. Ezt elmulasztotta megtenni részben azzal, hogy lényegében nem távozott a cég éléről.

Valójában ezt teszi most Merkel is. Októberben bejelentette, hogy nem indul decemberben a CDU elnöki posztjáért, ám azt is közölte, hogy 2021-ig kancellár kíván maradni. Amint azonban megválasztják az utódját a párt élére, azonnali visszavonulásának kérdése fel fog merülni, különösen, ha régi riválisát, Friedrich Merzet választják meg a párt új vezetőjének.

Merkel jobban tenné, ha megelőzné ezt a politikai nyomást azzal, hogy decemberben bejelenti távozását a kancellári tisztségből.

Már túl késő van ahhoz, hogy változtatni tudjon az általa hagyott politikai örökségen, amit mindig is az a vitatott 2015-ös döntése dominál majd, amellyel megnyitotta Németország határait több mint egymillió, Szíriából és a Közel-Kelet más országaiból érkező menedékkérő előtt. Az utolsó esélye arra, hogy befolyásolja, mit írnak majd róla a történészek, ha saját maga választja meg a politika színpadáról történő távozásának idejét és módját.

Ghosn ezzel szemben csak annyira tud hatással lenni az örökségére, amennyit az ügyvédei bizonyítani tudnak majd valamikor sorra kerülő perében. Ha jóval hamarabb lépett volna le a színről, elegánsan és teljesen átadva a vezetői stafétabotot, akkor az ő története az egyik legnagyobb sikersztori maradt volna. Ráadásul ezzel jóval kevesebb kár érte volna azokat a vállalatokat, amelyeket egykor olyan jól szolgált.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org