Rég eljárt az idő a GDP hegemóniája fölött

Nem egészen tíz évvel ezelőtt adta ki a Gazdasági Teljesítmény és Társadalmi Haladás Mérésének Nemzetközi Bizottsága (International Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress) a GDP-mutató korlátairól szóló jelentését. (A cikk szerzője a testület elnöke volt – a szerk.) Ahogy a jelentés címéből – Mismeasuring Our Lives: Why GDP Doesn’t Add Up – is kiderült, a GDP nem jó mutató a jólét mérésére. Amit mérünk, az kihat arra, hogy mit teszünk. Ha rossz dolgot mérünk, akkor rossz dolgot fogunk tenni. Ha csak az anyagi jólétre – például a termelésre és nem az egészségügyre, az oktatásra és a környezet állapotára – fókuszálunk, akkor az érzékelésünk ugyanúgy eltorzul, mint amennyire torzít ez a mérőszám, és anyagiasabbá is válunk.

Nagyon örültünk a jelentésünk fogadtatásának, ami kutatókból, civil szervezetekből és kormányzati szereplőkből álló nemzetközi mozgalom létrejöttét ösztönözte egy olyan mérőszám kialakítására és alkalmazására, amely a jólét szélesebb értelmű koncepcióját tükrözi. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) létrehozta a jobb élet indexet (Better Life Index), amely számos olyan mutatót tartalmaz, amely jobban reflektál arra, hogy miből áll a jólét, és mi vezet el hozzá. Emellett az OECD támogatta, hogy felálljon a Gazdasági Teljesítmény és Társadalmi Haladás Mérésének Nemzetközi Bizottságának utódtestülete. Ez lett a Gazdasági Teljesítmény és Társadalmi Haladás Mérésének Magas Szintű Szakértői Csoportja (High Level Expert Group on the Measurement of Economic Performance and Social Progress, a cikk szerzője a testület társelnöke – a szerk.)

November végén az OECD statisztikai kérdésekkel foglalkozó világfórumán, amelyet a dél-koreai Incshonban tartottak meg, a csoport kiadott egy jelentést azoknak a GDP-indexen túlmutató tényezőknek a méréséről, amelyek szerepet játszanak a gazdasági és társadalmi teljesítményben (a jelentés címe: Beyond GDP: Measuring What Counts for Economic and Social Performance). A jelentés számos témát kiemelt, úgymint a bizalom és a bizonytalanságérzet kérdését, amelyekről csak röviden esett szó a tíz évvel ezelőtti jelentésben. Emellett számos más témát, köztük az egyenlőtlenség és a fenntarthatóság kérdését, alaposabban megvizsgált. Körüljárta azt is, hogy a nem megfelelő mérőszámok miként vezettek kifogásolható intézkedésekhez sok területen. A jobb mutatószámok egyértelműen feltárták volna a 2008-as válságot követő időszakban jelentősen visszaeső termelékenység és jólét igen negatív, valószínűleg hosszan tartó hatásait. Ebben az esetben a politikusok feltehetően nem lettek volna annyira hívei a megszorításoknak, amelyek révén lejjebb vitték ugyan a költségvetési hiányokat, de egyben – ha megfelelő mérést alkalmazunk – még jobban csökkentették az egyes országok összvagyonát.

Az Egyesült Államokban és sok más országban az utóbbi évek fejleményei azt mutatják, hogy az átlagemberek közül sokan bizonytalannak tartják helyzetüket, amire a GDP mérőszáma alig van tekintettel. Számos, csupán a GDP-re és a költségvetési prudenciára fókuszáló intézkedés fokozta ezt a bizonytalanságérzetet. Gondoljunk a nyugdíjrendszerek „reformjára”, amely arra kényszeríti az embereket, hogy nagyobb kockázatot vállaljanak, vagy a munkaerőpiaci „reformokra”, amelyek a flexibilitás növelésének nevében gyengítik a munkavállalók alkupozícióit azzal, hogy nagyobb szabadságot adnak a munkaadóknak dolgozóik elbocsátására, ami alacsonyabb bérekhez és nagyobb bizonytalansághoz vezet. Egy jobb mérőszám ezeket a költségeket is figyelembe venné a hasznokkal szemben, és feltehetően arra késztetné a politikusokat, hogy ezeket a változtatásokat olyan intézkedésekkel egészítsék ki, amelyek erősítik a biztonságot és az egyenlőséget.

Skót kezdeményezésre országok egy kis csoportja most létrehozta a Jólléti Gazdasági Szövetséget (Wellbeing Economy Alliance). Abban lehet reménykedni, hogy ha a kormányok az emberek jólétének kérdését a programjuk középpontjába teszik, akkor a költségvetésüket annak megfelelően fogják átalakítani. Egy, az emberek jólétének kérdésére fókuszáló új-zélandi kormány például nagyobb figyelmet fordítana a gyermekkori szegénységre, és több forrást fordítana erre a területre.

A jobb mérőszámok egyben fontos diagnosztikai eszközökké válnának, ami segítené az országokat egyrészt abban, hogy már a súlyos következmények kialakulása előtt azonosítsák a problémákat, másrészt abban, hogy megfelelő eszközöket válasszanak a kezelésükre. Ha például az Egyesült Államok többet törődött volna az egészségüggyel, ahelyett hogy csak a GDP-re koncentrál, akkor már évekkel ezelőtt nyilvánvaló lett volna a várható élettartam csökkenése a népesség felsőfokú végzettséggel nem rendelkező rétegeiben, különösen az Egyesült Államok leépülő iparú régióinak lakossága körében. Hasonlóképpen az egyenlő lehetőségekre vonatkozó mérési módszerek csupán nemrégiben mutattak rá annak az állításnak az álszentségére, miszerint Amerika a lehetőségek országa. Valóban, bárki előbbre juthat, ha gazdag fehér családba születik. Az adatok azt mutatják, hogy az USA az úgynevezett egyenlőtlenségi csapdába került: azok, akik az alsó jövedelmi rétegekhez tartozó családba születnek, valószínűleg maradnak is ebben a jövedelmi csoportban. Ha fel akarjuk számolni az egyenlőtlenségi csapdát, akkor először is tudnunk kell arról, hogy létezik, és aztán meg kell vizsgálni, hogy mi okozza és tartja fenn ezt a jelenséget.

Alig valamivel több, mint huszonöt évvel ezelőtt Bill Clinton amerikai elnök választási kampányában azt a jelszót hangoztatta, hogy az emberek érdekei a legfontosabbak (putting people first). Figyelemre méltó, hogy mennyire nehéz ezt megvalósítani, még egy demokráciában is. A nagyvállalati és egyéb külön érdekek képviselői mindig arra törekednek, hogy elsőként az ő szempontjaikat vegyék figyelembe. Ennek egyik kiemelt példája a Trump-adminisztráció által tavaly decemberben elfogadtatott jelentős mértékű adócsökkentés. Az átlagembereknek – a csökkenő számú, de még mindig hatalmas méretű középosztálynak – az adóterhek emelkedését kell elviselniük, és többmilliónyian veszítik el egészségbiztosításukat azért, hogy finanszírozni lehessen a milliárdosok és a nagyvállalatok számára biztosított adócsökkentést.

Ha valóban elsőként az emberek érdekeit akarjuk szolgálni, akkor tudnunk kell, hogy mi fontos számukra, és mi növeli a jólétüket, illetve hogyan tudjuk azt egyre nagyobb mértékben biztosítani nekik. A jólét GDP-n túlmutató mérésének programja továbbra is kulcsfontosságú szerepet fog játszani annak elősegítésében, hogy elérjük ezeket a kiemelt célokat.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org