Az eurózóna szolidaritási tévedése

Az eurózóna válságállóságának biztosítása érdekében 2010 óta számos intézkedést fogadtak el. A szigorú költségvetési szabályozások és a bankunió elindítása mellett új erőfeszítések is történtek az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) erősítése érdekében, amelyet mára az Egységes Szanálási Alap végső biztosítékának látnak. Egy nemrégiben tartott Eurogroup-ülésen az eurózóna pénzügyminiszterei olyan reformokban állapodtak meg, amelyek lehetővé teszik az alapvetően „megfelelő” politikát folytató tagállamok számára az ESM válságmegelőző hiteleihez való hozzáférést, ha teljesítenek bizonyos feltételeket. Emellett a reformok keretében arról is döntés született, hogy minden államkötvény-szerződésnek 2022-re tartalmaznia kell záradékot az úgynevezett kollektív fellépésről (eszerint a hitelezők többségének adósságátstrukturálásról szóló egyezsége kötelező erejű lenne a megállapodásban részt nem vevő hitelezőkre is – a szerk.).

Mivel a döntéshozók még mindig tárgyalásokat folytatnak arról, hogy létrehozzanak-e közös eurózóna-költségvetést és betétbiztosítási rendszert, érdemes megvizsgálni, hogy az eddig bevezetett reformok mit eredményezhetnek. A kérdés az, hogy olyan monetáris uniót akarunk, amelyben a tagállamok egyénileg felelősek a saját politikájukért, vagy olyat, amely szolidaritáson, teljes kockázatmegosztáson és pénzügyi transzfereken alapul.

Az EU szolidaritási elvének megfelelően a reformtörekvések a további biztonsági hálók és biztosítékok bevezetésére, a közös költségvetésre, a közös munkanélküliségi és betétbiztosításra, valamint további hasonló kérdésekre irányulnak.

Ezen nézet szerint minél több kockázatot osztanak meg, annál stabilabb lesz az eurózóna. Ez azonban tévedés.

A gyakorlatban az új biztosítékok megsokszorozódása a morális kockázatok növekedését váltotta ki, illetve visszás ösztönzőket mutatott az államoknak és a piaci szereplőknek.

A legújabb eurózóna-reformok értelmében a közös felelősség elve váltja fel azt az elvet, amely szerint a kockázatot okozónak kell vállalnia a felelősséget. Ez a változás egy válság során eddig nem látott mértékű pénzügyi transzfereket hozhat. Az olasz helyzetnek figyelmeztetésként kellene szolgálnia azoknak, akik a kockázatok megosztását támogatják. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a kizárólagosan szolidaritásra történő fókuszálás miatt az eurózóna valódi problémáit nem kezelik. Ezen problémák közé tartoznak a gyenge intézmények és a túlszabályozott piacok, a cégek és a bankok továbbra is befejezetlen mérlegkorrekciói, továbbá az állam- és magánadósságok magas szintje. A kiterjesztett szolidaritási intézkedések melletti érvek nem meggyőzők. Vagy a kockázatmegosztó eszközök szükségtelenek, vagy csak olyan feltételek mellett lehet őket alkalmazni, amelyek aláásnák az eurózóna stabilitását. Miért lenne például szüksége egy „megfelelő” politikát folytató eurózóna-tagállamnak, hogy hozzáférhessen a válságmegelőző hitelekhez, hacsak nem arról van szó, hogy közben eltitkolja a rejtett gyengeségeit?

Ugyanennyire bizonytalan a közös eurózóna-költségvetés célja. A közös büdzsé az egész euróövezetet stabilizálná különböző sokkok idején? Vagy beruházásokra akarják felhasználni? Vagy pénzügyi ösztönzőket akarnak létrehozni belőle az egyes tagállamok hazai gazdasági reformjaihoz?

Ami az első kérdést illeti, az euró húszéves történetében az eurózóna sokkjainak legtöbbje aszimmetrikus volt, olyan tagállamokban összpontosultak, amelyek felelőtlen politikát folytattak. A 2008-as válságot kivéve az eurózóna sokkjai jellemzően kismértékűek voltak, és bizonyos tagállamokat érintettek, ami azt mutatja, hogy a sokkok megfelelő kezelésének olyan tagállami intézkedések formájában kellene megvalósulniuk, amelyek erőteljesebb költségvetési puffereket hoznak létre.

Ha a közös eurózóna-büdzsé célja a beruházási források biztosítása lenne, akkor elmondható, hogy ezt a szerepet az EU-költségvetés, a Juncker-terv és az Európai Beruházási Bank már ellátja.

Európa problémáját nem a pénzügyi források elégtelensége, hanem a megfelelő projektek hiánya és a tagállamokon belüli kapacitások limitáltsága okozza.

Végezetül az az elgondolás, hogy a közös eurózóna-költségvetés a tagállamok hazai gazdasági reformjait fogja támogatni, azt feltételezi, hogy az ilyen reformok rövid távon súlyos pénzügyi terhet jelentenek. Ennek empirikus bizonyítékai azonban nem meggyőzők. A szükséges, de megvalósítatlan reformok költségét minden esetben szembe kellene állítani a reformok végrehajtásának költségével. Ebben az esetben egyértelművé válna, hogy a strukturális reformok az egyes tagállamok saját érdekét szolgálják.

Az eurózóna betétbiztosítási rendszerére vonatkozó elképzelések hasonlóképpen nem tekinthetők átgondoltnak a nem teljesítő hitelek sok tagállamra jellemző, számottevő mértéke miatt. A meglévő mérlegkockázatok nagyarányú csökkentésére sürgősen szükség van. Ami a jövőbeli kockázatokat illeti, véget kell vetni és az államkötvényeket előnyben részesítő szabályozásnak, az államkötvények kibocsátásának mértékét limitálni kell.

További biztosítékok bevezetése helyett az eurózóna valódi gyengeségeit kell kezelni. Az államadósság-válság a gyenge pénzügyi pozíciókból és az államadósságok fenntarthatóságával kapcsolatos kételyekből indult ki, összekapcsolódva azzal a strukturális deficittel, amely a versenyképesség csökkenéséhez vezetett. Emiatt a gazdasági reformokra továbbra is nagy szükség van. Amíg a magas adósságból származó kockázatokat nem csökkentik, addig az eurózóna-tagállamok erősen sérülékenyek lesznek, amikor a következő válság bekövetkezik. Továbbá a költségvetési szabályokat a szolidaritás hiányát mutató hozzáállással szembeni automatikus szankciók révén átláthatóbbá, hitelesebbé és érvényesíthetőbbé kellene tenni. A strukturális deficitekre fókuszálást fel kellene váltani a kiadásokra vonatkozó egyszerűbb, a gazdasági ciklusoktól kevésbé függő szabályokkal. Emellett egy független és hiteles európai költségvetési hatóságot kellene megbízni a költségvetések vizsgálatával, illetve a fiskális szabályrendszer alkalmazásával, betartásával. Az erősen átpolitizált Európai Bizottság nem felel meg ezeknek a követelményeknek.

Az eurózónának egy fizetésképtelenségi szabályozásra is szüksége lenne, amely helyreállítaná a lisszaboni szerződés mentőcsomagokat kizáró klauzulájának hitelességét. A kormányzatok és a bankok közötti összekapcsolódásokat is sürgősen fel kell számolni.

A fentiek tükrében elmondható, hogy a legújabb reformtörekvések rossz irányba mutatnak.

A szolidaritás nevében vállalt közös kötelezettségek hamar azt eredményezhetik, hogy csak azok a kormányok húznak hasznot belőlük, amelyek nem folytatnak prudens gazdaságpolitikát. Emellett az eurózóna magas államadósságszintjének ismeretében a közös kötelezettségek hatalmas pénzügyi kockázatot okoznának.

A biztosítékok növelése nemcsak a kockázatok csökkenését akadályozza meg, hanem lényegében még nagyobb mértékű kockázatvállalásra ösztönöz. Egy válság során ki fog derülni, hogy az egyes kormányok mennyire nem képesek ezt a kollektív terhet kezelni, ami majd messzemenő következményekkel jár az államháztartások fenntarthatósága és az eurózóna pénzügyi és monetáris stabilitása szempontjából.

A reformok lényege természetesen éppen az, hogy egy ilyen helyzet kialakulását megelőzzék. Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió biztosabbá tételéhez azonban nem kockázatmegosztásra, hanem a kockázatok csökkentésére van szükség.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org