Miként lehet megadóztatni a multinacionális vállalatokat?

Az elmúlt néhány évben a globalizáció ismét a bírálatok kereszttüzébe került. A kritikák némelyike nem valós, azonban az egyikük helytálló: a globalizáció lehetővé tette a multinacionális vállalatok, például az Apple, a Google vagy a Starbucks számára az adófizetés elkerülését.

Az Apple az adóelkerülés legjobb példájává vált, először azt állította, hogy nyereségének valódi forrása az Írországban dolgozó pár száz munkatársa, majd megállapodott a dublini kormánnyal, és a profitja után 0,005 százalékos kulccsal adózott. Az Apple, a Google, a Starbucks és a hozzájuk hasonló cégek azt állítják, hogy társadalmilag felelős vállalatok, azonban a társadalmi felelősség első elemének annak kellene lennie, hogy megfelelő mértékű adót fizetnek. Ha ezen vállalatokhoz hasonlóan mindenki elkerülné az adófizetést, akkor a társadalom egyszerűen nem működhetne, kevesebb olyan állami beruházás valósulna meg, mint amilyen elvezetett az internethez, amelytől az Apple és a Google is függ.

A multinacionális konszernek éveken át támogatták az adóversenyt, arra biztatva az egyes országokat, hogy a versenytársaik adószintje alá kell csökkenteniük a saját adórátájukat.

Donald Trump amerikai elnök 2017-es adócsökkentése fokozta ezt a versenyt. Egy évvel később láthattuk ennek az eredményét: az intézkedés amerikai gazdaságra gyakorolt kedvező hatásai gyorsan elhalványultak, és egy adóssághegy maradt hátra (az államadósság több mint ezermilliárd dollárral nőtt tavaly).

Azzal a veszéllyel szembenézve, hogy a digitális gazdaság megfosztja a kormányzatokat az állam működtetéséhez szükséges forrásoktól, a nemzetközi közösség végre felismerte, hogy valami nincs rendben. A nemzetközi adózás jelenlegi – úgynevezett transzferárazáson alapuló – keretrendszerének hiányosságai azonban régóta ismertek.

A transzferárazás azon az elven alapul, hogy az adóknak az adott gazdasági tevékenység helyszínét kell tükrözniük. De ezt miként határozzák meg? A globalizált világban a termékek többször is átlépnek országhatárokat – jellemzően még nem teljesen elkészült állapotban –, például ingek gombok, autók sebességváltó, alaplapok integrált áramkörök nélkül. A transzferárazás rendszere azt feltételezi, hogy a gyártás minden egyes pontjának értékét meg tudjuk határozni, és így az adott országon belül létrejött hozzáadott értéket is képesek vagyunk megállapítani. De ez nem így van.

A szellemi tulajdon és az eszmei vagyonelemek növekvő szerepe tovább súlyosbítja a helyzetet, mivel az ezekre vonatkozó tulajdoni jogok könnyen mozgathatók szerte a világban. Emiatt Amerika már régóta nem használja a transzferárak rendszerét az országon belül. Helyette egy olyan formulát alkalmaz, amely a vállalatok teljes profitját az értékesítés, a foglalkoztatottak, a tőke terén meglévő arányok alapján osztja szét az egyes államok között. Globális szinten is egy ilyen rendszer felé kellene elmozdulnunk.

Nem mindegy azonban, hogy ezt a megoldást konkrétan milyen formában alkalmazzák. Ha a formulát jórészt a végső értékesítési mutatókra – amelyek aránytalanul nagymértékben a fejlett országokban jelentkeznek – alapoznánk, akkor a fejlődő országok meg lennének fosztva a szükséges adóbevételektől, amelyek egyre jobban hiányoznak majd, ahogy a költségvetési szigorítások miatt csökken az ezen országoknak nyújtott fejlesztési támogatások összege. A végső értékesítés digitális tranzakciós adóztatás esetén megfelelő mutató lehet, de nem a feldolgozóipar és más szektorok esetében, ahol a foglalkoztatási mutatók figyelembevételére is szükség van.

Néhányan amiatt aggódnak, hogy a foglalkoztatási szempontok figyelembevétele súlyosbíthatja az adóversenyt, mivel az egyes államok arra fogják bátorítani a multinacionális vállalatokat, hogy náluk hozzanak létre új munkahelyeket.

Ennek az aggálynak a megfelelő kezelése az lehet, ha globális szintű társasági minimumadót alkalmazunk. Amerika és az Európai Unió ezt meg tudja tenni, és meg is kellene tennie. Ha ezt megteszik, akkor más országok is követhetik a példájukat, és ezzel megelőzhetővé válik az államok közötti verseny, amiből csak a multinacionális vállalatok húznak hasznot.

Az OECD és a G20-ak adóalap-erózió és nyereségáthelyezés elleni akciótervének (BEPS projekt) elindítása jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a multinacionális vállalatok adóztatásának kérdését újragondolják bizonyos alapvető tényezők megértésével.

A politika azonban fontos szerepet játszik:

a multinacionális vállalatok célja, hogy azok a reformok kapjanak támogatást, amelyek erősítik az adóversenyt, és amelyek továbbra is fenntartják a lehetőségeket az adóelkerülésre.

Néhány fejlett gazdaság kormányzata – ahol ezek a vállalatok jelentős politikai befolyással rendelkeznek – támogatni fogja ezeket az erőfeszítéseket akkor is, ha ezzel más szempontok szerint kárt okoz a saját országának. Más fejlett országok, amelyek a saját költségvetésük helyzetére fókuszálnak, egyszerűen csak egy újabb lehetőséget látnak a haszonszerzésre, amit viszont a fejlődő országok sínylenek meg.

Az OECD és a G20-ak kezdeményezése azt mutatja, hogy egy „inkluzív keretrendszer” megalkotására törekednek. Egy ilyen keretrendszert azonban nemcsak a politika, hanem az elvek által is meg kell határozni. Ha valóban egy inkluzív rendszer kialakítása a cél, akkor a prioritásnak a fejlődő országokban és a feltörekvő piaci gazdaságokban élő több mint hatmilliárd ember jólétének kell lennie.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org