Algériai tavasz?

Európában – főleg annak keleti felében – rendkívül keveset foglalkozunk Algériával. Az észak-afrikai ország a közel-keleti káoszban nyugalmasnak, sőt unalmasnak tűnhet: se polgárháború, se rendszerváltás nem történt az arab tavasz évei alatt. A figyelem hiánya miatt érhetett szinte mindenkit meglepetésként a február 22-én kezdődő, a mai napig tartó tüntetéshullám, amelyet sokan az algériai tavasznak, mások a mosolyok forradalmának neveznek. Ugyan forradalomról talán még korai beszélni, de kétségtelen, hogy az elmúlt két évtized legnagyobb hatású eseménye zajlik Európa déli szomszédjában, ami könnyen elvezethet az országot 1999 óta irányító Abd el-Azíz Buteflika elnök bukásához.

Az események ráadásul nem voltak előjel nélküliek. Algéria régi típusú, arab szocialista rendszerben működik, amely igyekszik elzárkózni a nyugati vezetésű politikai és gazdasági világrendtől, ez viszont egyre több pénzügyi és politikai áldozatot követel a digitális korban. A harminc év alatti fiatalok, akik a lakosság körülbelül 54 százalékát teszik ki, nehezebben utaznak, kevesebb külföldi termékhez jutnak hozzá, és korlátozottabban és lassabban tudnak böngészni a világhálón. Ráadásul körükben a munkanélküliség is kiemelkedően magas, 29-30 százalékos, az oktatás pedig nem nyújt érdemi kiutat: kutatások azt mutatják, hogy minél több időt tölt el valaki az algériai oktatási rendszerben, annál inkább csökken a munkaerőpiaci értéke.

Természetesen nem csak a fiatalokat sújtják gazdasági problémák.

A negyvenmilliós ország ugyan a világ tizedik legnagyobb földgáz- és tizenhatodik legnagyobb olajkészletével rendelkezik,

gazdasága ugyanakkor a nem hatékony irányítás és a korrupció miatt fejletlen: egy főre számított nemzeti összterméke a brazil érték alatt van, de a magyar értéknek is alig több, mint a felét teszi ki. Az elmúlt években három-négy százalékos növekedés 2017-ben a felére zuhant, stagnálásközeli állapotba. A fenntarthatatlan pazarlás egyik legegyértelműbb jele az algériai gazdaságban tapasztalható kettős deficit, vagyis a költségvetés és a folyó fizetési mérleg esetén egyaránt látható krónikus hiány. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy az állam többet költ, mint amennyi bevétele van, és az algériai gazdaság is többet importál, mint exportál.

A gazdasági rossz kormányzás gyökere a politikai rendszer hibáiból ered. Az algériai rezsim a hadsereg, az oligarchia és pár kiemelkedő hatalommal rendelkező család érdekházasságán alapul, amely a maga belső feszültségei mellett kénytelen működni. Az 1990-es évek polgárháborúját követően Buteflika elnök 1999-ben a társadalmi kiegyezés jelszavával került hatalomra, és kétségtelen, hogy sikerült egyfajta stabilitást elérnie, ez ugyanakkor folyamatos egyensúlyozáson alapul. A nyolcvankét éves politikus nagy előnye, hogy az összes nagyobb érdekcsoport elfogadta őt kompromisszumos vezetőnek, ugyanakkor a gazdasági problémák miatt ez egyre nehezebbé vált. Ráadásul az egész algériai vezetés elöregedett (maga Buteflika is folyamatos egészségügyi ellátásra szorul), ezért – a nyolcvanas évek Szovjetuniójához hasonlóan – a döntések lassan születnek meg.

Az algériai társadalom elégedetlenségét tehát a gazdasági problémák és a teljesen egyértelmű vezetői tehetetlenség fűti.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor Buteflika bejelentette, hogy indul az áprilisra kiírt választáson. Ez két szempontból vált szimbolikus értékűvé: egyrészt a bejelentés maga alig egy hónappal a választások előtt történt, gyakorlatilag az utolsó pillanatban, ami miatt számos reményteljes spekuláció terjedt el a társadalomban. Másrészt Buteflikáról köztudott, hogy nagyon rossz egészségi állapotban van, és már az is kérdéses volt, hogy 2013-as agyvérzése óta képes-e egyáltalán feladatai ellátására. Éppen ezért Buteflika ötödik ciklusa (amelynek valószínűsége abban a pillanatban biztossá vált, hogy bejelentette indulását) a vezetői tehetetlenség és cselekvőképtelenség szimbólumává vált.

Ezért mentek az utcára a tüntetők, és ezért követelnek számottevő, kézzelfogható és azonnali változást, igazából nem is kizárólag demokráciát, hanem potens kormányzást. Az utca hangját meghallva Buteflika engedett is meg nem is: elnöki jogkörénél fogva elhalasztotta az elnökválasztást, és megígérte, hogy nem indul rajta, ezzel azonban mesterségesen kitolta saját negyedik ciklusát. Érthető módon a lakosságot ez nem nyugtatta meg, így a tüntetők az utcán maradtak. Az eseményeket már a katonaság sem hagyta szó nélkül: a hadsereg vezetője bejelentette, hogy Buteflikát alkalmatlannak kell nyilvánítani a feladatai ellátására. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hadsereg átállt volna a tüntetők oldalára, épp ellenkezőleg: megelégelték a növekvő instabilitást.

Az algériai események végkimenetelét nem látjuk egyelőre, de az biztos, hogy Európának árgus szemekkel kell figyelnie a történéseket.

Algéria összeomlása nemcsak az európai energiapiaci pozíciók miatt fontos (a kontinens földgázimportjának egytizede érkezik az országból), hanem a geopolitikai pozíciók miatt is. Egy negyvenmilliós észak-afrikai ország destabilizálódása terroristahálózatok megerősödését, a migrációs nyomás fokozódását, valamint a káosznak a szomszédos államokra (főleg a stabilitását megőrző Marokkóra, a törékeny demokratikus átmenet után lévő Tunéziára vagy a polgárháborúba süllyedt Líbiára) való negatív hatását váltaná ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy az uniónak automatikusan az autoriter kormány mellé kell állnia, mert a jelenlegi algériai rezsim minden, csak nem stabil.