Modern monetáris katasztrófák

A modern monetáris elmélet (MMT), ez a látszólag új gazdaságpolitikai megközelítés forró témává vált, amelyet vezető amerikai progresszív politikusok, mint Bernie Sanders demokrata elnökjelölt-aspiráns vagy Alexandria Ocasio-Cortez, a kongresszus demokrata képviselője is támogat. A modern monetáris elmélet híveinek azonban figyelembe kellene venniük a latin-amerikai tapasztalatokat, ahol a hasonló megközelítéseken alapuló politika elkerülhetetlen gazdasági katasztrófához vezetett.

A modern monetáris elmélet támogatói szerint az amerikai Federal Reserve-nek nagy mennyiségben kellene pénzt nyomtatnia, hogy olyan állami infrastrukturális projekteket finanszírozhasson, mint például a teljes foglalkoztatást célzó „munkahely-garancia” program.

Az MMT hívei úgy vélik, hogy az állami szektor adósságának nagyobb mértékű növekedése nem jelent veszélyt egy olyan országnak, mint az Egyesült Államok, amely saját valutájában tud hitelt felvenni. Ezt az unkonvencionális nézetet a keynesiánusok és a monetaristák egyaránt bírálják. Sok nagy tekintélynek örvendő közgazdászprofesszor, köztük Paul Krugman, Kenneth Rogoff és Larry Summers szerint az MMT-nek nincs sok értelme. Erre válaszul a modern monetáris elmélet támogatói azt mondják, hogy

a bírálók nem teljesen értik, miként működik egy modern monetáris gazdaság.

A befolyásos MMT-támogatók, például Stephanie Kelton szerint a saját valutával rendelkező államok (mint az USA) kormányzatainak nem kell erős költségvetési korlátokkal szembesülniük, mivel egyszerűen pénzt tudnak nyomtatni a magasabb kiadásaik finanszírozására.

Az MMT tárgyilagos értékelése két okból sem egyszerű feladat. Először is, a támogatói nem álltak elő egy egységes, részletezett leírással arról, hogy a modellnek miként kell működnie. Ahogy azt nemrégiben Paul Krugman írta, az MMT támogatói „jellemzően nem fogalmaznak világosan azzal kapcsolatban, hogy az MMT pontosan miben különbözik a hagyományos elgondolásoktól, és emellett az is igen jellemző rájuk, hogy azonnal lesöpörnek az asztalról bármilyen kísérletet, amely értelmezni próbálja az állításaikat”. Ráadásul az MMT támogatói eddig alig nyújtottak valami fogódzót arra vonatkozóan, hogy az elmélet miként működhet a gyakorlatban, különösen közép- és hosszú távon.

Azt is el kell mondani azonban, hogy ez a fajta gazdaságpolitikai megközelítés nem példa nélküli. A modern monetáris elméletet és néhány változatát már kipróbálták több latin-amerikai országban, köztük Chilében, Argentínában, Brazíliában, Ecuadorban, Nicaraguában, Peruban és Venezuelában. Mindegyik saját valutával rendelkezett abban az időben. Kormányaik – amelyek szinte mindegyike populista volt – hasonló érvelést használtak, mint amilyet az MMT mostani hívei alkalmaznak az állami kiadások – jegybank által finanszírozott – hatalmas mértékű növelésének igazolására.

Az összes kísérlet az infláció elszabadulását, óriási mértékű valutaleértékelődést és a reálbérek meredek csökkenését okozta.

Ezek közül különösen négy eset volt tanulságos: 1970 és 1973 között Salvador Allende chilei elnök szocialista rezsimje, Alan García Pérez perui elnök első, 1985–1990 közötti ciklusa, a 2003 és 2015 közötti Argentína (Néstor Kirchner és Cristina Fernández de Kirchner elnöksége), valamint az 1999 utáni Venezuela (Hugo Chávez és Nicolás Maduro elnöksége).

Mind a négy esetben hasonlók lettek a fejlemények. Azok után, hogy az állam pénzt teremtett az igen nagy költségvetési hiányok finanszírozására, azonnal gazdasági növekedés bontakozott ki. A bérek növekedtek (amit a jelentős minimálbér-emelések váltottak ki), és a munkanélküliség mértéke csökkent. Ám hamarosan nehézségek alakultak ki, az árak az egekbe szöktek, és néhány esetben hiperinfláció alakult ki.

A hatóságok az árak elszabadulására ár- és bérkorlátozásokkal reagáltak, és szigorú protekcionista intézkedéseket vezettek be. Ezek az intézkedések azonban nem váltak be, a termelés és a foglalkoztatás lényegében összeomlott. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ezen négy gazdaságból háromban az inflációval kiigazított bérek erősen csökkentek az MMT típusú kísérlet során. Ebben az időszakban a reálbérek Chilében 39, Peruban 41, Venezuelában több mint 50 százalékkal csökkentek, ami óriási nehézséget okozott a szegények és a középosztály számára.

Az adott országok jegybankjait mindegyik esetben politikusok irányították, aminek megjósolható volt az eredménye. Chilében a pénzkínálat mértéke egyedül 1973-ban 360 százalékkal nőtt, ami elősegítette az óriási mértékű, a GDP 24 százalékát kitevő költségvetési hiány finanszírozását. Peruban a pénzmennyiség 1989-ben 7000 százalékkal nőtt, a költségvetési deficit pedig meghaladta a GDP 10 százalékát. Argentínában 2015-ben a deficit a GDP 6 százalékát tette ki, a pénzteremtés éves mértéke pedig meghaladta a 40 százalékot.

Venezuelában a hiány a GDP 32 százalékára rúg, míg a pénzkínálat becslések szerint éves szinten több mint 1000 százalékkal nő.

Ahogy az infláció emelkedett ezekben az országokban, a lakosság nagymértékben csökkentette a hazai valutában tartott pénzeszközeit. Miután azonban a kormányok megkövetelték, hogy az adókat helyi valutában fizessék meg, így a hazai fizetőeszköz nem tűnt el teljesen. Ehelyett az a tempó, ahogy a pénz tulajdonost váltott – vagyis ahogy azt a közgazdászok mondják, a pénz forgási sebessége – drasztikusan megnőtt. Senki nem akart olyan papírpénzt a kezében tartani, amely havonta 20 százalékkal vagy annál is nagyobb mértékben veszít az értékéből.

Amikor a pénz iránti kereslet összeomlik, akkor a pénzmennyiség növekedésének inflációra gyakorolt hatása fokozódik, és egy ördögi kör alakul ki. Ennek egyik súlyos következménye, hogy az adott valuta gyorsan leértékelődik a nemzetközi piacokon. A modern monetáris elmélet hívei hanyagul figyelmen kívül hagyják azt az egyszerű tényt, hogy a helyi pénz iránti kereslet drasztikusan visszaesik, amikor annak értéke bezuhan. Talán ez a modern monetáris elmélet legnagyobb gyengesége, és emiatt igen kockázatos bármely ország számára az alkalmazása.

A latin-amerikai tapasztalatoknak egyértelmű figyelmeztető jelzésnek kellene lenniük a modern monetáris elmélet hívei számára.

Számos országban, eltérő időpontokban a pénznyomtatással finanszírozott költségvetési expanzió a gazdasági stabilitás kontrollálhatatlan csökkenését okozta. A gazdaságpolitikai elképzelések gyakran ugyanolyan veszélyesek a gyakorlati megvalósítás során, mint amennyire tévesek elméletben. Erre a modern monetáris elmélet lehet a fő példa.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org