A világgazdaság mindenki meccse, de csak az USA nyer

A közgazdaságtanban manapság egy kis piszkos titok érvényesül: az Egyesült Államok hasznot húzott és továbbra is hasznot húz a világgazdaság stagnálásából. Az amerikai gazdaság dübörög, miközben tüntetők az Egyesült Királyságban milkshake-kel dobálnak meg Brexit-párti politikusokat, Emmanuel Macron francia elnök nihilista sárga mellényes tüntetőkkel kerül szembe, a kínai technológiai vállalatok, mint a Huawei, pedig attól tartanak, hogy kirekesztik őket a külpiacokról.

Tavaly az amerikai gazdaság 2,9 százalékkal nőtt, miközben az eurózóna csak 1,8 százalékkal, ami még inkább magabiztossággal töltötte el a konfrontatív stílust követő Donald Trump amerikai elnököt. A világ más tájaira jellemző lanyha növekedési környezet melletti viszonylag erős amerikai bővülés esete azonban nem az a felállás, amelyre a tankönyvek alapján amúgy számítani lehetne. Mi történt a szorosan integrálódott világgazdasággal, amiért a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank oly sokat tett a II. világháború óta, és amiről az utóbbi időben dicshimnuszokat zengtek? Az amerikai gazdaság átmeneti, de erős növekedési szakaszban van, amelyben a külső környezet gyengesége fűti a hazai lelkesedést. Ennek a gazdasági eufóriának azonban nincs semmi köze a Trump-adminisztráció konfrontatív politikájához, sokkal inkább a kamatoknak köszönhető.

A hitelfelvételi költségek alacsonyabbak, mint korábban bármikor az amerikai Federal Reserve 1913-as létrejötte óta, vagy az Egyesült Királyság esetében az angol jegybank 1694-es megalapítása óta. A tízéves amerikai államkötvény 2,123 százalékos hozamot hoz, és áprilisban a Netflix streamingszolgáltató kibocsátotta kötvények rátája is csak 5,4 százalék volt. Ha egy közgazdász több évtizedes álomból ébredne most fel, és csak ezeket a számokat látná, akkor azt feltételezné, hogy az amerikaiak egyötöde munkanélküli, és az ingyenkonyha előtt nagy sorok állnak. Ehelyett az amerikai munkanélküliségi ráta a legalacsonyabb szinten van azóta, hogy Neil Armstrong megtette első híres lépését a Holdon ötven évvel ezelőtt. Az az elgondolás, hogy az Egyesült Államok profitál a globális stagnálásból, úgy hangzik, mintha néhány javíthatatlan marxista mondaná cinikusan egy egyetemi kar ebédlőjének piszkos sarkában. Ez a nézet azonban nem ideológiai alapú. A globális kamatok sokkal inkább azért vannak mélyben, mert az USA-n kívül a GDP-növekedés mértéke annyira alacsony. A gyenge infláció és a tartósan alacsony kamatok többszörösen kedveznek az amerikai gazdaságnak.

Először is az amerikai fogyasztók alkupozíciója jelentősen erősödött, reálbérük a több évtizedes stagnálás után végre emelkedik. Néhány napja betértem egy Apple-üzletbe, ahol a szervizrészleg egyik munkatársa azt mondta nekem, hogy most egy új iPhone-t is vehetnék nullaszázalékos kamat mellett. Az autókereskedők szintén kamatmentes finanszírozási megoldásokat kínálnak. Továbbá az amerikai részvényindexek azért emelkednek, mert a bankbetétek hozamai olyan nevetségesek.

Amikor gyerek voltam, az 1970-es években, édesanyám a család megtakarításait bankba helyezte el, és nemcsak 6 százalékos hozamot, hanem még egy turmixgépet is kapott. Ma egy hat hónapos bankbetét csupán 0,33 százalékpontot fizetne. Továbbá édesanyám már nem számíthatna turmixgépre, de még egy cukorkára sem a banktól azért, mert oda viszi a pénzét.

Végezetül az alacsony kamatok azt jelentik, hogy az amerikai cégek szinte ingyen jutnak finanszírozáshoz a gépek, felszerelések beszerzésénél. Az alacsony hitelfelvételi költségek és az új adóleírási szabályok eredményeképpen tavaly 215 ezer új állás jött létre az amerikai gépgyártó iparágban. A külföldi befektetők az is felismerték, hogy az új gépek versenyképesebbé fogják tenni az amerikai vállalatokat.

Természetesen a tankönyvekben az áll, hogy egy döcögő világgazdaság csökkenteni fogja az amerikai exportot. Ez igaz, különösen akkor, amikor az amerikai termékekre kivetett új kínai vámok az erős dollárral kombinálódnak, ami megdrágítja az amerikai exportot a külpiacokon. Mégis azt lehet mondani, hogy az export csupán 12 százalékát teszi ki az amerikai gazdaságnak, ráadásul a kivitel közel egyharmada Kanadába és Mexikóba irányul, s azok a gazdaságok elég jól muzsikálnak. Továbbá a legértékesebb amerikai exporttermékek közül sok a „mindenképpen kell” árucikkek közé tartozik (vagy ezek olyan oligopolisztikus termékek, amelyeket csak néhány vállalat gyárt), mint például a Boeing-repülőgépek, a Qualcomm-csipek vagy az Apple-iPhone-ok.

Az amerikai gazdaság elevensége nyugtalanítja más országok politikai döntéshozóit. Ők inkább azt preferálnák, ha az amerikai gazdaság hozzájuk hasonlóan döcögne, és az Egyesült Államok arra kényszerülne, hogy olyan kooperatív megoldások kialakítására törekedjen, amelyek lendületbe hozzák a világgazdasági növekedést. Trump ehelyett inkább erélyesen, mintsem együttműködően lép fel a külkereskedelmi tárgyalásokon, és boldogan zsebre teszi a külső környezet pangásából fakadó, az amerikai gazdaságot érő hasznokat. Természetesen senki sem tudja, hogy Trump – külkereskedelmi téren tapasztalt – kemény fellépésének mikor lesz vége. Amíg azonban a magasabb infláció távoli dolognak tűnik, addig az amerikai gazdaság továbbra is hasznot fog húzni ebből a szokatlan növekedési pályából.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org