Átláthatóság: álom vagy valóság?

Sokan tapasztalhatták meg június végén az EU pénzmosás elleni irányelvének gyakorlati hatásait: a bankok szoros határidővel és a bankszámlák befagyasztásának kilátásba helyezésével igyekeztek rávenni a vállalkozásokat, hogy adják meg a tényleges, végső tulajdonosok adatait. Bár a június végi kataklizma végül technikai okokból elmaradt, és a határidő áttolódott októberre, már látszik, hogy a cégek tulajdonosi szerkezetének átláthatóságában egy új szintre lépünk.

Nem árt szem előtt tartani, hogy az irányelv, amely riadalmat okozott, még az EU pénzmosási irányelveinek egy korábbi, úgynevezett 4. számú változata. Azóta már elfogadták az irányelv 5.0 verzióját is, amely szándéka szerint nyilvánossá és mindenki számára megismerhetővé kívánja tenni a társaságok mögötti végső tulajdonosi adatokat. Így ha a (úgy tűnik, nem túl távoli) jövőben valakivel az EU-n belül üzletelni akarunk, egy kattintással megtudhatjuk, hogy ki az adott szervezet végső tulajdonosa, és talán azt is, hogy mely egyéb vállalkozásokban van részesedése. Izgalmas, egyszersmind hátborzongató jövőkép.

De valóban el lehet-e ide jutni? Milyen áron? Képes-e az unió egy ilyen hatalmas adatbázist létrehozni, működtetni? Valósak lesznek-e az abban szereplő információk? Ki lehet-e majd még mindig bújni az azonosítási kötelezettség alól? Mi történik akkor, ha a szolgáltatott információk eltérnek egymástól vagy megváltoznak? Megannyi kérdés, amelyekre a válasz – irányelv-variációk ide vagy oda – még mindig homályos.

Talán a legnagyobb kérdés, hogy van-e ennek értelme. Azon túlmenően, hogy a tulajdonosok azonosítása mind a tisztességes vállalkozások, mind az őket kiszolgáló professzionális szolgáltatók – különösen a bankok, ügyvédek és egyéb tanácsadók – számára jelentősen megnövekedett adminisztratív teher, segít-e ez a rendszer valóban átláthatóvá tenni a tulajdonviszonyokat?

Tapasztalataim szerint világszerte még mindig nagy a nyomás, hogy egyes vállalkozások tulajdonosainak adatai titokban maradhassanak. Még mindig óriási vagyonok parkolnak olyan társaságok bankszámláin, amelyek mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne legyen kideríthető, ki mögöttük a végső tulajdonos. És a pénzmosási irányelvek legfejlettebb változatai is kínálnak kiskapukat a rejtőzködésre. Így például befektetési alapok nem kötelesek nyilvánosságra hozni befektetési jegyeik tulajdonosait – azaz egy befektetési alap mögé bújva továbbra is el lehet rejtőzni. Szintén tálcán kínálja a lehetőséget az a szabály, hogy csupán a 25 százalék feletti tulajdonosokat kell azonosítani, azaz egy öt személy egyenlő részvételével működő társaság tulajdonosi szerkezete továbbra sem ismerhető meg. És sokaknak lehet indíttatásuk arra is, hogy egy egzotikus, világvégi országban élő strómant vagy akár egy nem létező személyt nevezzenek meg a társaság végső tulajdonosaként – tekintettel arra, hogy a lebukás veszélye csekély.

Izgalmas harc zajlik tehát az uniós bürokraták és a minden hájjal megkent vagyoneltitkolók között. Egyelőre még az utóbbi csoport van pár lépés előnyben, de napról napra érezheti, hogy a szorongatás fokozódik. Nehéz előre megjósolni, hogy mi lesz a harc végkimenetele. Az azonban már most nyilvánvaló, hogy sok áldozattal fog járni, amelyet leginkább a tisztességesen működő vállalkozásoknak és a harc „előterébe” állított szolgáltatóknak kell meghozniuk.