Társasági adózás – elég a félmegoldásokból!

A globalizációnak igen rossz a megítélése az utóbbi években, és ennek gyakran jó oka is van. A globalizációt bírálók közül néhányan, nem utolsósorban Donald Trump amerikai elnök, egy olyan hamis képet vázolnak fel, amelyben szerintük Európa, Kína és a fejlődő országok káros kereskedelmi megállapodásokba kényszerítik az Egyesült Államokat, és ez okozza – vélik – az amerikaiak problémáit. Ez azonban abszurd állítás: elvégre is elsősorban Amerika vagy inkább az amerikai nagyvállalatok voltak azok, amelyek megalkották a globalizáció szabályait.

A globalizáció egy különösen káros aspektusa, a vállalatok adóelkerülése eddig nem kapta meg a kellő figyelmet. A multinacionális vállalatok túl könnyen át tudják helyezni a székhelyüket és a termelésüket a legalacsonyabb adót alkalmazó országba. Néhány esetben még a gazdasági tevékenységük áthelyezésére sincs szükség, csak azt kell módosítaniuk, hogy miként könyvelik el a jövedelmeiket.

A Starbucks például tovább terjeszkedhet az Egyesült Királyságban, miközben alig fizet ott adót, mivel azt állítja, hogy minimális profitra tesz szert a szigetországban. Ha ez igaz, akkor nincs értelme a folyamatos terjeszkedésének. Miért bővíti a jelenlétét egy vállalat, ha közben nem tesz szert nyereségre? Egyértelmű, hogy profitot realizálnak a szigetországban, csak azt licenc- meg franchise-díjak és egyéb költségek formájában kiviszik alacsonyabb adózású országokba.

Ez a fajta adóelkerülési gyakorlat egyfajta művészetté vált, amelyben a legdörzsöltebb cégek, mint az Apple, tűnnek ki. Ennek a gyakorlatnak az összesített költsége hatalmas összegeket emészt fel. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerint a kormányok évente legalább 500 milliárd dollárt veszítenek a társasági adó áthelyezése miatt. A Gabriel Zucman, a Berkeley Egyetem közgazdászprofesszora és kollégái által készített tanulmány számításai szerint az amerikai multinacionális vállalatok külföldi profitjuk mintegy 40 százalékát adóparadicsomokba helyezik át. 2018-ban az ötszáz legnagyobb vállalat közül – beleértve az Amazont, a Netflixet és a General Motorst – hatvan cég nem fizetett adót Amerikában, miközben összességében mintegy 80 milliárd dolláros profitot jelentettek. Ez a jelenség igencsak kedvezőtlenül befolyásolja az állami adóbevételek alakulását, és aláássa a közvéleménynek a tisztességes üzleti életbe vetett hitét.

A 2008-as pénzügyi válság óta, amikor sok ország súlyos pénzügyi helyzetbe került, egyre nagyobb igény van arra, hogy új alapokra helyeződjön a multinacionális vállalatok adóztatásának globális rendszere. Az egyik fő törekvés e téren az OECD adóalap-erózió és nyereségáthelyezés elleni kezdeményezése (BEPS), amely már jelentős eredményeket ért el, visszaszorította a legrosszabb gyakorlatokat, mint például amikor az egyik leánycég pénzt kölcsönöz a másiknak. Ahogy azonban a számok mutatják, a jelenlegi erőfeszítések még távolról sem elégségesek.

Az alapvető probléma a BEPS-kezdeményezéssel az, hogy csak toldozott-foldozott megoldást kínál egy alapvetően téves és javíthatatlan status quóra. A jelenlegi „transzferárazási rendszerben” ugyanazon multinacionális vállalat két leánycége határokon átnyúlva terméket és szolgáltatást cserélhet ki egymás között, és aztán amikor adózási okból közzéteszik a jövedelmi és nyereségadataikat, ezt a kereskedelmet úgy állíthatják be, mintha a szokásos piaci feltételek mellett zajlott volna. Olyan árazással állnak elő, amelyet a saját megfogalmazásuk szerint megcéloznának, ha az adott termékkel vagy szolgáltatással egy versengő piacon kereskedtek volna.

Egyértelmű okokból ez a rendszer sosem működött jól. Miként lehet egy motor nélküli autó vagy egy gombok nélküli ing értékét megállapítani? Nincsenek viszonyítási árak vagy szabad piacok, amelyhez egy cég igazodhat. A helyzet még problematikusabb az egyre növekvő szolgáltató szektorban: miként lehet megállapítani egy előállítási folyamat értékét a vállalat központja által biztosított ügyvezetési szolgáltatások nélkül?

Egyre jobban erősödik a multinacionális vállalatok azon képessége, hogy hasznot tudnak húzni a transzferárazási rendszerből, ahogy a vállalatokon belüli kereskedelem, a szolgáltatások kereskedelme bővül, ahogy a szellemi tulajdon kérdése egyre fontosabbá vált, illetve ahogy a cégek egyre nagyobb gyakorlatra tesznek szert a rendszer kihasználásában. Ennek eredményeként a profitok határon átnyúló elhelyezése jelentős mértékűvé vált, ami pedig az adóbevételek csökkenését okozta.

Sokatmondó, hogy az amerikai cégek számára nincs engedélyezve, hogy a transzferárazást alkalmazzák a profitnak az Egyesült Államokon belüli áthelyezésére. Ez azt jelentené, hogy a termékeket ismétlődően árazni kellene, amikor az egyes amerikai államok határain be- vagy kiviszik őket. Ehelyett az amerikai vállalatok profitját egy meghatározott formula szerint allokálják a különböző államokba, olyan tényezőket figyelembe véve, mint az adott államon belüli foglalkoztatás, forgalom és eszközök mértéke. Ahogy a Független Bizottság a Nemzetközi Társasági Adózás Reformjáért – amelynek tagja vagyok – legújabb jelentésében kimutatta, ez a megközelítés az egyetlen olyan módszer, amely működni fog globális szinten.

Egy kicsit ebbe az irányba mozdítja el a jelenlegi keretrendszert az OECD hamarosan megjelenő átfogó javaslatcsomagja. Ha azonban a tervezetről szóló előzetes információk helytállók, akkor a javaslatcsomag nem megy el eléggé a megfelelő irányba. Ha elfogadják a tervezetet, akkor egy adott vállalat legtöbb jövedelmét továbbra is a transzferárazás rendszerének alkalmazásával kezelnék, és csak egy kisebb részt számítanának az előbb említett meghatározott formula szerint. Ennek a megosztásnak az oka egyáltalán nem világos: a legjobb esetben azt mondhatjuk, hogy az OECD kanonizálja a fokozatosságot.

Elvégre is szinte az összes országban kimutatott társasági nyereség már tartalmazza a tőke- és kamatköltségek levonását. Ez a tiszta profit, amely a multinacionális vállalatok globális tevékenységéből származik. A 2017-es amerikai adócsökkentés értelmében például a tőkejavak teljes költsége levonható a kamatköltségek egy része mellett, ami lehetővé teszi, hogy a teljes kimutatott nyereség jelentősen kevesebb legyen, mint a valódi profit.

A probléma kiterjedtsége alapján egyértelmű, hogy egy globális minimumadóra van szükség ahhoz, hogy véget vessünk az adóversenynek, amely csak a vállalatoknak kedvez. Nincs bizonyíték rá, hogy az alacsonyabb adók globális szinten több beruházást eredményeznek. (Természetesen, ha egy ország csökkenti az adóját más államok adószintjéhez képest, akkor mondhatni „ellop” bizonyos mértékű beruházást, de ez a mások kárára előnyt szerző megközelítés globális szinten nem működik.) A globális minimumadókulcs mértékét úgy kellene meghatározni, hogy az megfeleljen az átlagos tényleges társasági adó mértékének, amely jelenleg 25 százalék körülire tehető. Máskülönben a globális társasági adókulcs a minimális adószint felé fog konvergálni, így a reform, amelynek eredeti célja a multinacionális vállalatok adóterhelésének növelése, éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani.

A világ több válsággal néz szembe – beleértve a klímaváltozás, az egyenlőtlenség, a lassuló növekedés és a romló infrastruktúra krízisét –, és egyiket sem lehet megoldani megfelelő szintű bevételekkel rendelkező kormányzatok nélkül. Sajnos a globális adózás reformját célzó jelenlegi javaslatok egyszerűen nem elégségesek. A multinacionális vállalatokat rá kell kényszeríteni, hogy kivegyék részüket a terhek viseléséből.

www.project-syndicate.org