Az egyenlőtlenség leküzdése középről

Az egyenlőtlenség manapság jobban előtérbe kerül a politikai döntéshozók napirendjén, mint korábban. Azért, mert a kialakult gazdasági renddel szembeni politikai és társadalmi ellenreakció a populista mozgalmak térnyerését, tüntetési hullámokat váltott ki Chilétől Franciaországig, a politikai paletta bármely oldalán álló politikusok prioritássá tették az egyenlőtlenség kérdését.

A jó hír az, hogy nem szenvedünk hiányt olyan szakpolitikai eszközökből, amelyekkel reagálni lehet a növekvő egyenlőtlenségre. Egy nemrégiben tartott konferencián közgazdászok egy csoportja számos javaslattal állt elő, amelyek egy adott gazdaság mindhárom – a termelés előtti, a termelési és a termelés utáni – dimenzióját lefedték.

A fontos termelés előtti intervenciók közé az oktatási, az egészségügyi és a pénzügypolitikai intézkedések tartoznak, amelyek formálják azokat a képességeket, amelyekkel egy adott egyén a piacra lép. Az adó- és transzferpolitika – amely újraosztja a piaci jövedelmeket – pedig a termelés utáni kategóriába esik.

A köztes kategóriába, a termelési szintű beavatkozások közé talán a leginkább úttörőnek számító elképzelések tartoznak.

Az ide sorolható szakpolitikai intézkedések közvetlenül érintik a cégek foglalkoztatási, beruházási és innovációs döntéseit. Erre példaként többek között a minimálbért, a munkajogi szabályozásokat, a foglalkoztatásbarát innovációs politikát hozhatjuk fel.

E téren néhány intézkedést – a munkaerő-fejlesztési programokat, illetve a felsőoktatás állami finanszírozását – már kipróbáltak, és az eredmények azt mutatják, hogy beváltak. Más intézkedések – mint a vagyonadó – máig vitatottak, vagy jelentős bizonytalanság övezi az optimális kialakításukat.

Egy alapvető kérdés azonban viszonylag kevés figyelmet kapott: milyen típusú egyenlőtlenséget kellene ezeknek az intézkedéseknek kezelniük?

Az egyenlőtlenség kezelését célzó politikák jellemzően a felső jövedelmi rétegek jövedelmének csökkentésére fókuszálnak a progresszív adózás révén, vagy a szegény rétegek jövedelmének növelésére törekednek például a szegénységi küszöb alatt élő családoknak juttatott segélyekkel.

A jelenlegi egyenlőtlenség egyben egy másik megközelítést is szükségessé tesz, amely a gazdasági bizonytalanságra és a jövedelemelosztás közepén lévő rétegek aggodalmaira összpontosít. A demokráciáink minimalizálhatják a társadalmi feszültségek veszélyét, ha erősítik a gazdasági jólétet, illetve javítják a középosztálybeli, valamint az alsó középosztálybeli munkavállalók szociális helyzetét.

Egy ilyen megközelítés szükségessége tükröződik abban a tényben, hogy az egyenlőtlenség hagyományos indikátorai nem megfelelően jelzik előre a demokráciákban kialakuló gazdasági és politikai elégedetlenséget. Franciaországban például a szélsőjobboldal látványosan előretört, a sárga mellényesek tüntetéssorozata is jelentős támogatottságot kapott. Mégis az mondható el, hogy az egyenlőtlenség (a Gini-együttható vagy a topjövedelmek aránya alapján mérve) nem nőtt nagymértékben, ellentétben a legtöbb gazdag demokráciával. Donald Trump amerikai elnök 2016-os megválasztását sem a legszegényebb államok támogatták, hanem azon államok, ahol a gazdasági lehetőségek és a munkahelyteremtés mértéke elmaradt az ország többi államától.

Egyértelmű, hogy az elégedetlenség egy másfajta egyenlőtlenségből származik, amely főként a jövedelemelosztás középrétegeit érinti. A probléma kulcseleme a megfelelő, stabil munkahelyek eltűnése vagy viszonylagos hiánya.

A dezindusztrializáció sok feldolgozóipari központot hozott nehéz helyzetbe, és a folyamatot súlyosbította a gazdasági globalizáció és a Kínából, illetve más országokból érkező verseny.

A kérdés másik aspektusa a növekvő földrajzi, társadalmi és kulturális különbség a munkásosztály nagy része és az elit rétegek között. Ez legközvetlenebbül a prosperáló, kozmopolita városközpontok és az elmaradott vidéki közösségek, kisvárosok szétválásában érhető tetten.

A közgazdászok egyre inkább felismerik, hogy a létrejött polarizáció leküzdése nagyrészt a gazdaság megfelelő munkahelyek teremtésére vonatkozó kapacitásának újjáélesztésétől függ. Ebből a szempontból nincs hiány a különböző elgondolásokból sem.

A munkaerőpiac intézményeit és a világkereskedelmi szabályokat meg kell reformálni, hogy a munkavállalók alkupozíciója erősödjön a globális mobilis munkaadókkal szemben.

A cégeknek nagyobb felelősséget kell vállalniuk a helyi közösségekkel, beszállítókkal kapcsolatban. Az innovációra jutó állami támogatásokat a kimondottan foglalkoztatásbarát technológiák felé kell átirányítani.

Az új kihívások új megoldásokat tesznek szükségessé. Ha nem állunk készen arra, hogy bátran és kreatívan cselekedjünk az inkluzív gazdaság megteremtésének szolgálatában, akkor átadjuk a terepet azoknak, akik régi, már kipróbált és katasztrofális következményekkel járó elgondolásokkal házalnak.