Kína és a Nyugat versengése

Az elmúlt 25 évben a világ főbb gazdaságainak relatív növekedési rátái jelentősen megváltoztak.

Különösen hat fejlődő ország – Kína, Dél-Korea, India, Lengyelország, Indonézia és Thaiföld – gazdasága nőtt nagyon gyorsan ebben az időszakban. A gazdag G7-országokat ezzel szemben a munkatermelékenység növekedésének lassuló üteme jellemezte.

Ha a fejlett világ fokozni akarja a versenyképességét, akkor a Nyugatnak egy új közgazdasági gondolkodást kell elsajátítania. Ez azt jelenti, hogy jobban meg kell értenünk a növekedési folyamatokat, és ezt a tudást olyan intézkedések kialakítására kell használnunk, amelyek segíthetik a növekedés ütemének gyorsítását.

Jó kiindulási pont lehet az egyes országok nemzeti vagyonának felmérése, illetve annak tudatosítása, hogy egy adott ország egy főre jutó GDP-je egyszerűen csak az összes gazdasági szervezet, főként a cégek egy főre jutó hozzáadott értékének összege.

Aztán fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a cégek miként növelhetik az egy főre jutó hozzáadott értéküket. Ezt valójában kétféleképpen tehetik meg.

Egyrészt növelhetik a termelési hatékonyságukat, ahogy azt Henry Ford tette, amikor elkezdte használni a szerelősorokat az autók gyártásánál, vagy növelhetik a termékeik versenyelőnyét, ahogy azt Steve Jobs tette, amikor kifejlesztette az Apple iPhone-ját.

Mind Ford, mind Jobs az innovációval növelte a cége versenyképességét. Olyan országok, mint Kína és Szingapúr, ugyanezt tették, törekvéseiket a fejlettebb gazdaságok tapasztalataiból levonható tanulságok is segítették. Mindkét ország az innováció nemzetének kiáltotta ki magát, és az innovációt helyezte politikájának középpontjába.

Emiatt a nyugati országoknak különösen három dolgot kell megérteniük. Először is fokozniuk kell az innovációs tevékenységüket annak érdekében, hogy jobban tudjanak versenyezni a gyorsan növekvő feltörekvő gazdaságokkal.

Másodsorban a Nyugatnak meg kell értenie, hogy a gazdasági fejlődésnek vannak lépcsőfokai, amelyek a szervezeti és technológiai kérdések összetettségének növekvő szintjét és az egy főre jutó hozzáadott értékeket jelölik. Nehéz bármilyen cégnek kompetitív előnyre szert tennie olyan tevékenységekben, mint például az olcsó ruházati termékek gyártása vagy elektronikai alkatrészek összeszerelése, ami egy főre vetítve alacsony hozzáadott értéket és ebből adódóan alacsony béreket és fizetéseket eredményez.

Ezzel szemben az olyan iparágakban, mint a légi közlekedés vagy a gyógyszeripar, jelentős kompetitív előnyökre lehet szert tenni, ami egy főre vetítve magasabb hozzáadott értéket és így magasabb béreket, fizetéseket jelent.

A fejlődő országok gyorsan lépkednek fel a lépcsőfokokon, és egyre jobban versenyeznek közvetlenül a fejlett gazdaságokkal. Az utóbbiaknak ezért gyorsan innoválniuk kell egyrészt a jelenlegi iparágaik hozzáadott értékének növelése érdekében, másrészt azért, hogy új, magas hozzáadott értékű szektorokban jelenhessenek meg.

Végezetül a nyugati cégeknek és politikusoknak meg kellene érteniük, hogy országaik Kínával és más felemelkedő gazdasági hatalmakkal való versengése nem egy „lefelé mutató verseny” (race to the bottom), ahol az olcsó munkaerő és a kedvező árfolyam a legjobb módja a versenyképesség elérésének és fenntartásának.

Ha a fejlett országok feljebb tudnak lépni a gazdasági fejlődés ranglétráján az innováció révén és az új, magas hozzáadott értékű termékek és szolgáltatások előállításával, miközben az alacsonyabb hozzáadott értékű tevékenységeket átengedik a fejlődő országoknak, akkor mindkét országcsoport képes lesz az életszínvonal emelésére.

Természetesen, a makrogazdasági stabilitás és a hatékony piacok továbbra is elengedhetetlen feltételei a növekedésnek. Ezek azonban nem hajtják előre a növekedést. Ha a Nyugat hatékonyan akar versenyezni Kínával és más gyorsan növekvő ázsiai országgal, akkor meg kell értenie, hogy az innováció a növekedés motorja, és ezt a felismerést a nyugati kormányoknak a gazdaságpolitika középpontjába kell állítaniuk.

www.project-syndicate.org