A gazdasági növekedés a válasz

Tavaly a politikai szélsőség erősödését (bal- és jobboldalon egyaránt), növekvő polarizációt, a különböző kormányok fokozódó instabilitását, valamint a központi és helyi kormányzatok közötti kiszélesedő feszültségeket láthattunk. Ezen trendek mindegyike folytatódni fog 2020-ban. Szinte mindenütt azt látni, hogy növekvő szakadék van aközött, amit az emberek várnak el a kormányoktól, és aközött, amit a kormányzatok nyújtani képesek polgáraik számára. Ennek okai különbözők, azonban egy fontos tényező magyarázatot ad a visszás helyzetre: ez pedig az erőtlen gazdasági növekedés.

Miközben a növekvő egyenlőtlenség – amely az adatok szerint valós, de eltúlzott kérdés – a közéleti viták középpontjába került, a fő probléma az, hogy az életszínvonal nem nő elég gyorsan a társadalom lemaradó rétegei körében. Az Egyesült Államokban a probléma kezelésére javasolt intézkedések között megtalálni a jóval magasabb marginális jövedelmi adókulcsot, a tetemes vagyonadót és a nagymértékű új állami támogatásokat is, az utóbbiak nagyobb költségvetési hiányt és a gazdaság jóval erősebb állami kontrollját vonnák maguk után.

Sajnos ez a szakpolitikai mix az életszínvonal csökkenését és nem az emelkedését okozná. Lehetővé kellene tenni, hogy az emberek és a cégek szabadon kapcsolatba léphessenek egymással a különböző piacokon. Ez jóval megfelelőbb opció lenne a gazdaság tortájának növelésére annál, mint hogy a kormányzati politika megtervezőire és bürokratákra bízzuk ezt a kérdést. A kormányzat szerepét korlátozni kellene, hogy fair játékszabályok jöhessenek létre, és érvényesülhessenek is.

Az Egyesült Államokban az egy főre jutó adózás utáni jövedelem 50 százalékkal több, mint a skandináv szociális demokráciákban, amelyek a középosztályra kivetett, magas regresszív fogyasztási adók révén finanszírozzák a jóléti államukat. Baloldali elemzők, akik nem képesek ezt a helyzetet elfogadni, azt állítják, hogy maga az egyenlőtlenség az oka a lassú növekedésnek. Szerintük a vagyonosok a jövedelmük nagyobb részét jellemzően megtakarítják.

Azzal érvelnek, hogy még több lefelé irányuló redisztribúció erősítené a fogyasztást, és ezzel a növekedést.

Ez az érvelés azonban csak egy hosszan elnyúló recesszió esetén érdemel megfontolást. Egy olyan gazdaságban, ahol teljes a foglalkoztatottság, megtakarításokra van szükség a beruházások finanszírozására. Ez egyben növeli a termelékenységet – a munkaóránkénti kibocsátást – és a béreket. Más olyan megoldás is van az alacsony jövedelmek növelésére, amely nem akadályozza a gazdaság megtakarítási-beruházási motorját, például a befektetés az oktatásba és a képzésbe.

John F. Kennedy amerikai elnök híres mondása így szól: „A dagály az összes hajót megemeli.” Világos, hogy ez az állítás valamennyire túlzó, azonban még ha a növekedés nem is tudja mindig megemelni az összes hajót, de egyértelműen megemeli a legtöbbet, és csak kevés feneklik meg vagy süllyed el. A jelenlegi kontextusban az erősebb amerikai gazdasági növekedés feszesebbé teszi a munkaerőpiacot, az alacsony keresetűek bére gyorsabban növekszik, mint a többi jövedelmi csoporté. A munkanélküliség mértéke öt évtizedes mélyponton van, és rekordalacsony szinten áll az afroamerikaik és a latinók körében.

Mindenesetre még erősebb gazdasági növekedésre van szükség ahhoz, hogy enyhíthessük a radikális gazdasági és politikai reformok irányába ható nyomást. Vita folyik arról, hogy vajon a termelékenység növekedésének az elmúlt 15 évben tapasztalt lassulásában hosszú távú strukturális tényezők vagy valami más tükröződik. A pesszimista tábor – amelyhez Robert J. Gordon, az Északnyugati Egyetem közgazdásza is tartozik – azzal érvel, hogy a mostani technológiai újítások termelékenységet erősítő hatása messze elmarad a korábbi technológiai újítások (mint például az áram- és szennyvízcsatorna-hálózat kiépítése, az autók megjelenése) hatásától.

Az optimisták mindeközben úgy mutatnak rá a nanotechnológiára, a személyre szabott biogyógyszerekre, a mesterséges intelligenciára, mint a technológia hajtotta előnyök új korának valószínű előhírnökeire.

Ki kell emelni azt is, hogy egy új technológia fő kereskedelmi értéke nem mindig az, amire a feltalálók eredetileg gondoltak. James Watt szándéka nem a gőzmozdonyok kifejlesztése volt, hanem az, hogy kialakítson egy megoldást a víz kiszivattyúzására a szénbányákból. Guglielmo Marconi a távírójával a két pont közötti kommunikáció terén kívánt versenyezni, anélkül, hogy sejtette volna, erőfeszítései elvezetnek a rádióközvetítéshez.

A legenda szerint Thomas Edison pert indított azért, hogy megakadályozza a fonográf használatát zenék lejátszására. (Eredeti szándéka a világtalanok segítése volt.) A másik problematikus pont a termelékenység, a reál-GDP és az infláció mérése. Gondoljunk az Egyesült Államokra, ahol a gazdaság egyre nagyobb részét (a magángazdaság 70 százalékát) a nehezen mérhető szolgáltatások teszik ki, és nem a termékek gyártása.

A jól dokumentált minőségváltozások, az új termékek megjelenése miatt évtizedeken át alulbecsülték a növekedést és felülbecsülték az inflációt. A statisztikai hivatalok munkájának fejlődése csak részben orvosolta ezt a problémát.

Az (állítólagos) ingyenes szolgáltatások – közösségi média, videohívások, keresőmotorok, e-mail – elszaporodása új kérdéseket vet fel a mérés terén. A GDP a termékek és a szolgáltatások teljes értékét fedi le a piaci árak alapján. Ha azonban a piaci ár zéró, az értéket nem veszik számításba, hacsak nem alternatív mérési mutatót használnak: például a hirdetési bevételeket, amelyek finanszírozzák a szolgáltatásokat.

Mit lennének hajlandók a fogyasztók kompenzáció­ként elfogadni az ingyenes szolgáltatásról való lemondásért cserébe?

Az ilyen kérdések megválaszolására Erik Brynjolfsson, az MIT, és Erwin Diewert, a Vancouver School of Economics kutatója olyan kísérleteket végez, amelyekben a résztvevőket arról kérdezik, vajon lemondanának-e egy szolgáltatásról azért az alacsony valószínűségű eshetőségért cserébe, hogy egy szerényebb pénzösszeghez jutnak.

A Facebook esetében Brynjolfsson és kollégái arra jutottak, hogy a szolgáltatás értéke – amely „a szolgáltatásról való lemondásra vonatkozó hajlandóságon” alapul – a háromszorosát teszi ki a cég hirdetési bevételeinek. Egyértelmű, hogy az ilyen becslések kezdetlegesek. Egy hónapon át lemondani egy szolgáltatásról cserébe azért, hogy egy lottószelvényhez hasonló dolgot kaphassunk, csak egy közelítő mutatót ad az adott szolgáltatás értékéről. A kutatók és az állami statisztikai hivatalok továbbra is a mérési módszerek fejlesztésén dolgoznak.

Mindenesetre nem egyértelmű, hogy vajon az új technológiák értéke jobban alul van-e becsülve, mint az 1990-es évek végén. Akkor egy általam vezetett bizottság arra jutott, hogy a minőségfejlődés és az új termékekből adódó torzulások 1 százalékpontnak mintegy a háromnegyedét teszik ki évente a túlbecsült megélhetési költségek emelkedésében.

Természetesen remélni lehet, hogy az optimistáknak van igazuk. Ha azonban a termelékenység növekedése csekély marad, amire a pesszimisták figyelmeztetnek, akkor a gazdaságpolitikai döntéshozóknak – mind nemzeti, mind nemzetközi szinten – eszerint kell cselekedniük. A gyorsabb hosszú távú növekedés elérésének kell lennie a fő prioritásnak.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org