Egyedi válasz a kihívásra

Talán ma még nem érzékeljük mindannyian, de történelmi jelentőségű döntést hozott a kormány tavaly év végén azzal a céllal, hogy a 150 ezresre becsült hazai meddő párok számára költségmentessé teszi a lombikkezeléseket február 1-jétől, amely procedúra több százezer forintba is kerülhet családonként.

Ma már a mesterséges megtermékenyítés is egyre biztatóbb eredményekkel kecsegtet, hiszen a legfrissebb egyesült államokbeli elemzések szerint az 1990-es évekhez képest duplájára, majdnem 30 százalékra nőtt a sikerráta, azaz hozzávetőlegesen akár minden harmadik megkezdett eljárás gyermekáldással végződhet.

Ezt lerontja viszont, hogy mindeközben, sajnálatos módon, az utóbbi néhány évtizedben több mint 30 százalékkal csökkent a 30 éves férfiak termékenysége, nemzőképessége, illetve egyre később derül ki maga a meddőség is a gyermekvállalás kitolódó életkori időzítése miatt. Még mindig kevéssé közismert, hogy minden tíz meddő emberből négy férfi.

Ha teszünk nem is egy, hanem két lépést hátra az időben, akkor láthatjuk, hogy valójában az elmúlt 200 év demográfiai robbanása volt az igazán drámai, nem pedig a fejlett országokban tapasztalható folyamatos termékenységi visszaesés a kontinensek nagy részén. Az általánosan hozzáférhető közegészségügynek, az egyre magasabb szintű oktatásnak, valamint a családtól független (állami) szociális-biztonsági rendszereknek köszönhetően ez mintegy „természetes” folyamattá vált, legalábbis George Friedman szerint, aki mindezt A következő évszázad (2010) című sikerkönyvében fejti ki. A termékenységi arányszámnak az utóbbi néhány évtizedben tapasztalható további csökkenése, immár a 2-es szám alá, tartós és visszafordíthatatlan trendet eredményezhet.

Mindezek miatt – az EU-ban sajnálatosan kevéssé tárgyalt módon – nagyon is legitim cél Magyarországon a termékenység emelése (azaz a 2,1-es célszám elérése) a fenntarthatóbb népesség érdekében. (Itt most nem térek ki a várható termelékenységnövekedésre, amit a mesterséges intelligencia és a robotizáció fog kiváltani, és ami sok mindent újrarajzol majd.) Hogy miért? Az összmagyarság lélekszáma 2030-ra – még optimista forgatókönyvek és radikálisan hatékony családpolitika esetén is – a világ népességének kevesebb mint 2 ezrelékét fogja kitenni. Ezért sem mindegy tehát, hogy mi is történik Magyarországon, ráadásul – ismét paradox módon – az EU a világ egyik legsűrűbben lakott térsége, csaknem négyszer magasabb a népsűrűség az EU-ban, mint például az Egyesüt Államokban (négyzetkilométerenként 120 és 35 fő). Gyakorlatilag az 1960-as évektől gyorsult fel a népességnövekedés a világban, ami azt jelenti, hogy 12-15 évente egymilliárddal nőtt a Föld népessége, és már 2011-ben elérte a mostani, brutális hétmilliárdos értéket, miközben 1800-ban még egymilliárd alatt volt. Kevesen tudják, de kétszáz éve a fejlett világban a családoknak átlagosan mindössze két gyermekük maradt életben (hat élve születés mellett), míg 1900-ra már radikálisan javult ez a mutató: öt megszületett gyermekből már három-négy megérte a felnőttkort.

Ezzel párhuzamosan – nemcsak az EU-t, hanem teljes Európát tekintve – 2050-ig közel 100 milliós népességcsökkenés prognosztizálható a jelenlegi trendek szerint.

Ennek az alapja az, hogy a termékenység az 1950-es évekhez képest gyakorlatilag a felére csökkent, ami már a társadalmi fenntarthatóságot veszélyezteti. Ennek ellenére az európai politikai közbeszédben a demográfiai kihívások kapcsán a mesterséges megtermékenyítés támogatása nem általános társadalompolitikai téma, szemben például a migráció ügyével.

Az általános társadalompolitikai célkitűzés mellett (születhessen több gyermeke annak, aki szeretne) felmerült, hogy miért is szállt be az állam a lombikkezelésekbe, nemcsak ezek egyre bővülő pénzügyi támogatásával, hanem a meddőségi klinikák felvásárlásával, ami által tulajdonosként is megjelent a folyamatban. Ehhez is hátrébb kell lépnünk egy kicsit, hogy a teljes képet lássuk. A természetes úton fogant babákhoz képest a lombikbabák (zigóták, embriók) jogi helyzete teljesen eltérő. Lássunk egy jól érthető példát. A zigóták az anya testén kívül fogannak meg, ám a fogantatás után, de a néhány nappal későbbi visszaültetést megelőzően az édesapa is rendelkezhet a sorsukról, mert a szülők együttesen dönthetnek. A hatályos magyar és az európai tagállami jog szerint mesterséges megtermékenyítés esetén a visszaültetést megelőzően az embrió (zigóta) még nem rendelkezik magzati jogállással, azaz a törvény betűje szerint csupán (nem forgalomképes) dologegyesülés, azaz (közös) tulajdonjog „alanya”, vagyis inkább tárgya. Ha pedig az anya és az apa embrió feletti rendelkezési jogát nézzük, akkor tudni kell azt is, hogy egy lombikprogramban mindketten – a természetesen fogant gyermekekkel ellentétben – egyenlő módon, egyforma terjedelemmel rendelkeznek a gyermekük (embrió) élete felől. Mivel az embrió lényegében tárgy, így arról is lehet rendelkezni – mint ahogy ez világszerte lehetséges, és ez a gyakorlat is –, hogy ha visszamaradnak „felesleges” embriók, a fel nem használtakat humán kísérleti célokra is fel lehessen ajánlani. (Valós kérdés, hogy mi van akkor, ha nem is hozzák az érintett tudomására, hogy egyáltalán van „visszamaradó” embrió, illetve más módon élnek vele vissza profitszerzési céllal.) Ez egy nagyon speciális és érzékeny kérdéskör, ahol fokozottabb körültekintésre van szükség. Ráadásul a meddő párok a legtöbbször anyagi segítség nélkül egyáltalán nem tudnak boldogulni.

Ha pedig a jog területére tévedünk, akkor a magzat is rendelkezik emberi méltósággal, hiszen maga az Alkotmánybíróság határozott úgy 1991-ben (64/1991. [XII. 17. AB] határozat), hogy: „Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs »érinthetetlen« lényegük. A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő.” Meggyőződésem, hogy az alkotmánybírók annak idején nem véletlenül nem a „személyt”, hanem az „embert” használták a méltósághoz való jog kapcsán is.

Ezért az államnak kiemelt felelőssége van, és meg kell akadályoznia azt is, hogy – különösen az adófizető polgárok anyagi támogatásával egyidejűleg – bizonyos nyílt vagy rejtett visszaélésekre kerüljön sor, megőrizve az eljárások hatékonyságát a megnövekvő számú ügyfelek ellenére is.

Ugyanakkor mind a magzati lét egyre pontosabb ismerete, mind az orvostudomány dinamikus fejlődése olyan gyors, hogy ma már egy félkilós magzatnak akár 90 százalék feletti az egyre egészségesebb túlélési esélye a megszületésekor. A hivatkozott többségi AB-határozat maga is felveti, hogy: „(…) milyen elvi indokokkal tesznek másrészt mégis különbséget a megszületettek és a meg nem születettek életének védelme között?” A kérdés azért indokolt, mert egy lombikbaba (zigóta) legalább annyira „életképtelen” a modern technológia segítsége nélkül, mint például az inkubátorra szoruló fél- vagy egykilós, apró babák.

Magyarország – a kormányzat lépésével – ismét rendhagyó megoldást alkalmaz egy igencsak összetett társadalmi probléma kezelése kapcsán, amely az EU-ban egyáltalán nem szokványos, ámde egy olyan óriási kihívást kíván egyedi úton orvosolni, amelynek sikeréhez mindannyiunknak közös érdeke fűződik a jövő nemzedékei érdekében.