Klímatárgyalások az égő esőerdők hátterében

A 2010-es évekre talán úgy fogunk emlékezni, mint arra az évtizedre, amikor a klímaváltozás elleni harcot elveszítettük. 2015-ben a párizsi klímakonferencián 196 ország állapodott meg abban, hogy a globális felmelegedés mértékét – az iparosodás előtti szinthez képest – jóval 2 Celsius-fok alatt tartja.

Az üvegházhatású gázok kibocsátásának globális mértéke azonban tovább emelkedett, a légköri szén-dioxid-koncentráció 800 ezer éve nem látott szintre nőtt, és a jelenlegi politika következménye valószínűleg az lesz, hogy a felmelegedés mértéke 2100-ra eléri a 3 Celsius-fokot.

A nemrégiben lezajlott madridi klímakonferencián a tárgyalások kudarcba fulladtak, miután a kormányok a karbonkreditek értékéről és elosztásáról civakodtak, amelyek még egy korábbi, diszkreditálódott szakpolitikai rezsimből származnak.

Ugyanakkor a 2010-es években lezajló elképesztő technológiai fejlődés lehetővé tette, hogy jóval alacsonyabb költségek mellett lehessen az üvegházhatású gázok emisszióját csökkenteni, mint ahogy egy évtizeddel korábban remélni mertük. A nap- és a szélenergia költsége több mint 80, illetve 70 százalékkal csökkent, a lítiumion-akkumulátoroké pedig a 2010-es 1000 dollárról napjainkra 160 dollárra apadt kilowattóránként.

Ezek és más újítások garantálják, hogy a 85 százalékban különböző megújuló energiaforrásokon alapuló energiarendszerek képesek előállítani karbonmentes áramot olyan költségek mellett, amelyek teljesen versenyképesek a fosszilis üzemanyagokon alapuló rendszerek költségeivel.

Mára egyértelművé vált, hogy a gazdaság nehezen átállítható szektorait, mint a nehézipart (acél-, cement- és vegyipar), illetve a hosszú távolságokat lefedő szállítási szektort (hajózás, repülés, közúti teherszállítás) is lehet dekarbonizálni olyan költségekkel, amelyek ugyan jelentősek egy adott cégnek, azonban elenyésző mértékben hatnak az emberek életszínvonalára.

Tavaly az Egyesült Királyság klímaváltozási bizottsága azt állapította meg, hogy a karbonmentes brit gazdaság megvalósítása 2050-re nem több mint 1-2 százalékkal csökkentené a GDP-t. 2008-ban ugyanez a testület, amelynek akkor az elnöke voltam, hasonló költségeket mutatott ki 80 százalékos emissziócsökkentés esetén.

Az alacsonyabb dekarbonizációs költségek és a klímakockázatokkal kapcsolatos növekvő tudatosság azt eredményezte, hogy egyre nagyobb figyelem irányul az emissziómentesség 2050-re történő elérésének lehetőségére és szükségességére. Tavaly júliusban az Egyesült Királyság egy jogilag kötelező érvényű vállalást tett, hogy teljesíti ezt a célt, és az EU is ugyanerről állapodott meg decemberben.

Továbbá a világ legnagyobb konténeres tengeri szállítmányozó cége, a Maersk, a svéd acélgyártó SSAB, valamint az indiai cementipari vállalat, a Dalmia is azon növekvő számú vezető vállalatok közé tartozik, amelyek elkötelezték magukat amellett, hogy 2050-re vagy egy korábbi időpontra karbonmentessé válnak.

A párizsi klímamegállapodás céljainak eléréséhez az összes fejlett gazdaságnak karbonmentessé kell válnia az évszázad közepére, és ezt úgy teheti meg, hogy csak minimális költséggel jár az életszínvonala szempontjából. Ezeknek az erőfeszítéseknek Kínára is ki kell terjedniük.

Kína arra törekszik, hogy a klímakonferenciákon mint fejlődő ország vehessen részt, arra hivatkozva, hogy az egy főre jutó GDP-je (vásárlóerő-paritáson számolva) mintegy 18 ezer dollár, ami az EU-átlag 40 százalékának felel meg. A pekingi kormányzat kinyilvánított célja azonban az, hogy Kína 2050-re teljesen fejlett gazdasággá váljon, és nagyobb legyen az egy főre jutó GDP-je, mint bármelyik európai országnak.

A kínai munkaerő-állomány és infrastruktúra minőségét, valamint Kína számos szektorban elért technológiai vezető szerepét tekintve ez a cél teljes mértékben megvalósítható. Kulcsfontosságú ezért, hogy Kína milyen gyorsan csökkenti az emisszióját.

Jelenleg a globális szén-dioxid-kibocsátás majdnem 30 százalékáért felel az ország, és az egy főre jutó emissziójának mértéke néhány év múlva meghaladja a csökkenő euró­paiét. Vagyis ha Kína nem csökkenti drámai mértékben 2050-re az emissziót, akkor a globális felmelegedésre csak minimális hatása lesz annak, hogy Európa 80 vagy 100 százalékkal csökkenti-e a saját kibocsátását.

Kínának nemcsak azt kellene megcéloznia, hogy 2050-re teljesen fejlett gazdasággá váljon, hanem azt is, hogy karbonsemleges legyen.

Ennek eléréséhez természetesen hatalmas beruházásokra van szükség. A növekvő életszínvonal elősegítéséhez – illetve a közlekedés, a fűtés, valamint az ipar széles körű villamosításához – a villamosenergia-termelés a jelenlegi 6700 terawattóráról 2050-re 14-15 ezer terawattórára emelkedhet. Ez az éves szél- és napenergia-beruházások megtriplázását teszi szükségessé annak érdekében, hogy a megújulóenergia-kapacitás csaknem 5000 gigawattra emelkedjen 2050-re, kiegészülve 230 gigawatt nukleáris energiával.

Ahogy azonban az Energy Transitions Commission nemrégiben közzétett jelentése rámutatott, még egy ekkora mértékű kapacitásnövekedéshez is csak Kína összberuházási szintjének a GDP kevesebb mint 1 százalékával történő megemelésére van szükség – egy olyan országban, amely a GDP több mint 40 százalékát takarítja meg vagy fordítja beruházásokra.

A teljes hatása ennek a folyamatnak a kínai GDP-re 2050-ben hasonlóan alacsony szintű, 1 százalékos lenne. Emellett kijelenthető az is, hogy potenciálisan ennél jóval kisebb lesz ez a hatás, mivel a karbonmentességre vonatkozó kötelezettségek élénkítenék a technológiai fejlődést, és erősítenék a termelékenységet.

A madridi klímakonferencia kudarca után most az idei glasgow-i klímakonferenciára összpontosul a figyelem. Ez a találkozó is megrekedhet a meddő viták szintjén, ha a klímatárgyalók az állítólagos tehermegosztás kapcsán a kisebb alkukról fognak vitázni. Ehelyett a kormányoknak a karbonmentes világgazdaság kiépítésének hatalmas potenciális előnyeire kellene fókuszálniuk.

A fejlett gazdaságoknak és a gyorsan fejlődő Kínának ezért egyoldalúan el kellene köteleznie magát az emissziómentesség 2050-re történő elérése mellett, bízva abban, hogy annak költsége a gazdaságaik számára igen csekély lesz. A feltörekvő gazdaságoknak egy évtizeddel később kellene elérniük ezt a célt, bízva abban, hogy az emissziócsökkentést érintő technológiai fejlődés idővel csökkenti a dekarbonizáció költségeit.

Mind a fejlett, mind a fejlődő országoknak arra a globálisan fontos kérdésre kellene fókuszálniuk – amelyet a Nemzetközi Energiaügynökség is kiemelt a legfrissebb jelentésében (World Energy Outlook) –, hogy miként lehet az alacsony jövedelmű országokban hatalmas beruházásokat megvalósítani a megújuló energia terén. Ez különösen Afrikára vonatkozik, amely a világ legnagyobb napenergia-forrásával rendelkezik, de a globális fotovoltaikus kapacitás kevesebb mint 1 százalékát használja.

Ha az idei klímakonferencia sikeresen kezeli ezeket a nagy lehetőségeket és kihívásokat, akkor a 2020-as évek lehet az az évtized, amelyben elkezdjük megnyerni a klímaváltozás elleni küzdelmet.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org