Sok a kevés, vagy kevés a sok?

A 2020-as évet a magyar költségvetés jelentős, az eredményszemléletű adatok szerint várhatóan akár 9 százalékos GDP-arányos hiánnyal is zárhatta. Ez mindenképpen több mint az elmúlt években megszokott 2 százalék körüli szint.

A hiány azonban nem csak Magyarországon szállt el, az Európai Bizottság őszi előrejelzése az Európai Unió egészére 8,4, míg az eurózónára 8,8 százalékos ­hiányt vár.

Az előrejelzés megjelenése óta bevezetett intézkedések ezt a ­hiányt mindkét területen emelhették, így a magyar hiány az uniós átlagnak megfelelően alakulhatott.

Sok tehát a 9 százalékos deficit, vagy kevés? Kevésnek semmiképpen nem nevezném. Természetesen pénzt mindig nagyon sok mindenre lehet költeni, de annak ára van. A 9 százalékos hiány abból a szempontból sem kevés, hogy az uniós államok közül nem érdemes magas hiánnyal kitűnnünk, annak már negatív következményei lehetnek az államadósság finanszírozása kapcsán.

Akkor tehát sok a 9 százalék? Ha nem nézzük a körülményeket, és csak erre az egy számra tekintünk, akkor sok, ennél nagyobb érték egyszer volt csupán a statisztika 1999-es rendelkezésre állása óta, 2006-ban, 9,3 százalék. Abban az évben az EU 28 tagállamában átlagosan 1,6 százalék volt a hiány.

Tehát akkor kilógott a sorból a magas magyar érték, és nem is igazán volt magyarázható a makrogazdasági folyamatokkal. 2020-ban ez nem állt fenn: a hiány mindenhol nagy, a GDP-arányos államadósság mindenhol nő.

Tulajdonképpen tehát a 9 százalék körüli hiány se nem sok, se nem kevés. Akkor hátradőlhetünk, minden rendben van? Nem. A képlet ennél természetesen bonyolultabb. Az teljesen elfogadható, hogy amikor a gazdaságban probléma van, akkor az állam pénzt költ, kontraciklikus gazdaságpolitikát folytat, azaz nem ilyenkor kerül sor adóemelésre, nem ilyenkor törekszünk minden hiánymutató teljesítésére – ennek sajnos az ellenkezőjére is láttunk példát Magyarországon a 2008‑as pénzügyi válság idején. Ez szükséges ahhoz, hogy a válság ne húzódjon el a kelleténél jobban.

A kontraciklikus gazdaságpolitika azonban mást is jelent: amikor jól megy a gazdaság, akkor fel kell készülni azokra az időkre, amikor szükség lesz költekezésre, ilyenkor le kell építeni az adósságot. Ez a 2008-as válság előtt egyáltalán nem valósult meg, sőt, az ellenkezője történt. 2010 után az államadósság csökkentése a magyar gazdaságpolitika egyik célkitűzésévé vált, amelynek eredményeként a GDP-arányos államadósság a 2010 végi 80,2 százalékról 2019 végére 65,4 százalékra csökkent. Tudjuk azonban azt is, hogy ez a szám 2020 végére vélhetően ismét 80 százalék fölé emelkedett.

A mostani válság következtében tehát visszajutottunk oda, ahonnan az adósságcsökkentéskor indultunk, azaz ismét le kell építeni az adósságot. A számok alapján az eddigieknél határozottabban.

Egy jól működő, dinamikusan fejlődő gazdaságnál tehát nem biztos, hogy kevés a 2 százalékos, elsőre alacsonynak tűnő hiány. Ezt mutatja az is, hogy az Európai Unió tagországainak többsége 2019-ben már többletet ért el. Ebből tehát tanulnunk kell. Na nem most, hanem egy-két év múlva: ha elmúlik végre a pandémia időszaka, a korábbinál markánsabb adósságcsökkentésre lesz szükség. Az idei évben tehát a hiány túlzott csökkentése még kontraproduktív lenne, fékezné a helyreállítást, egy-két év múlva azonban elkerülhetetlen lesz. Először ismét teljesíteni kell a 3 százalékos maastrichti célt, majd ennél bátrabb célt is érdemes kitűzni, akár többletet is elérve a költségvetésben.

A 9 százalékos hiány megítélésénél még egy kérdést kell felvetni, méghozzá azt, hogy mire költöttünk ennyire sokat, mennyire volt hatékony a költés. Nem mindegy, hogy mindennapi fogyasztást, válságkezelést, netán beruházásokat finanszírozunk-e a növekvő hiányból.

A tavalyi évben a magas hiánynak szerepe lehetett abban, hogy a negyedik negyedéves visszaesés a vártnál kisebb lett, és hogy az ágazatok jelentős része újra tudott indulni.

Nem látjuk azonban, hogy ez a hiány mennyire tudott hozzájárulni a hosszútávú növekedéshez, milyen arányban élnek túl a bajba jutott ágazatok vállalatai, illetve mennyire sikerült produktív, a gazdasági növekedést elősegítő beruházásokat finanszírozni, vagy mennyire ment el a pénz rövid távú költésekre, illetve kevéssé hasznos beruházásokra. Ez a jövőben fog kiderülni, ugyanakkor ez is egy kétségkívül fontos kérdés.