Egyetemi fenntartóváltás: a szegedi modell

Az orvosi munka állandó változásmenedzselés: hol a páciens fokozatos életmódváltását kell segíteni, hol azonnali beavatkozással kell életet menteni. Egy rektor feladata szintén nem a változatlanság fenntartásáról szól, hanem az intézmény folyamatos átalakulásának felügyeletéről és formálásáról. Idén a Szegedi Tudományegyetem több mint 400 éves fejlődésének egyik legkomolyabb lépését, az alapítványi fenntartáshoz kapcsolódó változásokat kell menedzselnem, amit örömmel teszek.

Ennek oka, hogy orvosként az a diagnózisom, jelenlegi állapotában az egyetem hosszú távon nem életképes, vezetőként pedig azt látom, hogy a szervezetből csak drasztikus változtatásokkal tudjuk kihozni mindazt, amire az ott dolgozók képessége és az évszázados tudás lehetőséget adna.

Ahogy a gazdaságban egyre inkább meghatározóvá válnak a tudásalapú szakmák, világszerte tendencia, hogy az egyetemek, mint a piacképes tudás első számú „szállítói”, egyre inkább önálló szereplőkké válnak,

és más szereplőkkel együttműködve szerves részei lesznek az innovációs ökoszisztémának. Ahogy a magyar gazdaság is fokozatosan tudásalapúvá válik, az egyetemeinkkel szemben is jogos társadalmi elvárás, hogy az oktatási, gyógyítási és kutatási tevékenységük során nagyobb mértékben támaszkodjanak saját bevételekre, piaci forrásokra a költségvetéstől kapott előirányzatok mellett.

Különösen igaz ez az olyan kiterjedt kutatási tevékenységet végző egyetemekre, mint amilyen a Szegedi Tudományegyetem, ahol minden dolgozónak tisztában kell lennie azzal, hogy

a 21. században a nemzetgazdaság szempontjából a kutatás-fejlesztés az egyik legfontosabb stratégiai ágazat.

A magyarországi egyetemek modellváltása ennek a folyamatnak a része, de az átalakulást úgy kell végrehajtani, hogy közben a meglévő értékeinket megőrizzük. A Szegedi Tudományegyetem egészsége szempontjából három szempontot tartok a legfontosabbnak: az autonómia megtartását, a biztos pénzügyi alapok megteremtését, valamint a partnerekkel és a versenyszférával való kölcsönös előnyökön alapuló együttműködések kiterjesztését. Úgy vélem, a közelmúltban kidolgozott működési modell mindhárom tekintetben az SZTE érdekeit szolgálja.

Az új működési formának köszönhetően egyértelműek a feladatok és a felelősségek, ez alapfeltétele a harmonikus együttműködésnek. A stratégiai döntésekért az alapítvány kuratóriuma lesz felelős. Fenntartóként legfontosabb felelőssége az lesz, hogy minél több külső forrást és lehetőséget vonjon be az egyetem számára, ez a prioritása az alapítványnak mint fenntartónak is (a korábbi, állami fenntartó számára a Szegedi Tudományegyetem egy volt a fenntartott több mint tíz intézmény között).

A szakmai és működtetési, operatív kérdésekben, így például az összes tanulmányi ügyben, a szenátus döntései irányadók. Az államnak továbbra is meghatározó szerepe lesz az egyetem életében a közfeladatok (oktatás, gyógyítás, kutatás) hosszú távú megrendelőjeként és finanszírozójaként, valamint szabályozza és ellenőrzi az egyetemek közfeladat-ellátását.

A fenntartóváltással járó változtatások hosszú időre és kiszámíthatóan biztosítják az egyetem stabil pénzügyi hátterét, és az autonómiáról sem kell lemondanunk. Miközben számos bürokratikus béklyótól szabadulunk meg, a kormánnyal olyan hosszú távú szerződéseket kötünk, amelyek öt, illetve húsz évre biztosítják az egyetem költségvetését. Az így kapott forrásokat értelemszerűen a közfeladat ellátására kell ezután is fordítani, de a jövőben, mivel megszűnik az éves előirányzat mindenhatósága, lehetőség nyílik a gazdálkodásra, tervezésre, akár jövőbeni beruházásokra, fejlesztésekre történő tartalékolásra, pénzügyi eszközök igénybevételére.

A kifizethető magasabb bérek és nagyobb mobilitás vonzóbbá teszi egyetemünket a legjobb hazai és külföldi kutatók számára.

A felsőoktatás sokat nyerhet a versenyszférával való szorosabb és rugalmasabb együttműködéssel. Úgy gondolom, az SZTE számára ez is jelenti a jövőt, és az alapítványi működés garantálja, hogy az egyetem a korábbiaknál könnyebben vonhat be külső forrásokat, rugalmasabban szerződhet üzleti partnerekkel. Nagyobb lesz továbbá a mozgásterünk ösztöndíjak, külföldi intézményekkel való együttműködések és gyakornoki programok terén.

A beszerzések és az állami források felhasználásában természetesen ugyanazok az előírások vonatkoznak ránk a jövőben is, de az egyéb bevételek növekedésével, a piaci együttműködések megkönnyítésével és a közös cégek szabad alapításával javulni fog az egyetem pénzügyi egyensúlya. Reményeim szerint több pénz marad a legjobb oktatók idevonzására, a teljesítmény elismerésére, az oktatás minőségi fejlesztésére.

Az egyetemhez kapcsolt intézmények közül számomra is létfontosságú a Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ jövője.

Egyértelművé vált, hogy az egyetem részei maradnak, hiszen az oktatás, gyógyítás és kutatás hármas egysége az egyetemi klinikákon definíciószerűen szétválaszthatatlan.

Örülök annak, hogy sikerült olyan megoldást találni, amellyel a klinikák a központi irányítási rendszer részei is, sőt, megyei irányító, betegszervező funkciókat is ellátnak, és az egyetemi autonómia sem sérül.

Az alapítványi működés az SZTE életében számos szempontból a nagyobb fokú önállóságot hozza el. Az alapítványi és egyetemi vezetés a jövőben szabadabban dönthet a forrásbevonásról, egyes finanszírozási megoldásokról, karrierpályákról. Megvalósíthatunk olyan oktatási, szakmai és tudományos programokat, amelyekre eddig a szigorúbb állami szabályok miatt nem volt lehetőség, ezzel újfajta kitörési pontokat kínálhatunk a hallgatóknak, és új előnyökre tehetünk szert az egyetemek versenyében.

A modellváltásról szóló egyeztetéseken számomra is egyértelmű volt, hogy minden félnek az volt a célja, hogy az egyetem és az állam számára kölcsönösen előnyös megoldások jöjjenek létre. Úgy gondolom, a mára körvonalazódó modellel, melyet a 21. század magyar felsőoktatásában igen jelentős paradigmaváltásnak tartok, minden résztvevő teljes mértékben elégedett lehet: az állam és a szélesebb társadalom számára egy gazdasági igényekre versenyképesen, rugalmasan reagáló egyetemi modell előnyös, ahol az egyetem piaci szereplőként képes integrálódni a gazdaságba, együttműködve regionális, országos és nemzetközi megrendelőkkel.

Az egyetem a kutatás, fejlesztés és innováció platformjaként új szabadalmakkal, valamint az innovációban érdekelt nemzetközi tőke Magyarországra csábításával kell hogy hozzájáruljon a gazdaság növekedéséhez.

Az egyetemi közösség számára érték az autonómia növekedése, az ingatlan és ingó vagyon saját tulajdonba kerülése és a szabadabb gazdálkodási, vállalkozási keretek. Nem utolsósorban pedig az új irányítási modellel terveim szerint az SZTE magasabb béreket kínálhat, így vonzóbb lesz a legkiválóbb hazai és külföldi kutatóknak. Ugyanez igaz a klinikákat illetően is: nem csupán vonzóbb munkaadók lehetünk az orvosok számára, eszközellátottságunk is javulni fog.

„Semmi sem állandó, csak a változás maga” – mondta Hérakleitosz. A versenyképességet illetően hasonló szabály érvényesül, legyen szó országokról vagy egyetemekről: aki nem tud folyamatosan változni, megújulni, csak a múltra és a jelenre fókuszál, azt a többiek lehagyják, és talán sosem tud felzárkózni. Itthon az állami egyetemek működési modellje, közjogi keretrendszere jogállásuk tekintetében évtizedek óta változatlan. Bár a múltban ez a modell korszerűnek számított, mára eljárt felette az idő, a 21. század kihívásainak csak egy új modell tud megfelelni.

Az SZTE 2030-ra azt tűzte ki, hogy a világ 28 ezer egyeteme közül minden jelentős tudományegyetemi rangsorban a legjobb négyszáz közé kerüljünk. Ezért a célért már letettük az alapokat: magyar és tandíjas idegen nyelvű képzéseink egyaránt kiválók, klinikai betegellátásunk színvonala folyamatosan fejlődik, tudományos kutatásaink és ipari együttműködéseink a Science Parknak és egyéb fejlesztéseinknek köszönhetően új korszakba lépnek. Ahhoz, hogy végigmehessünk ezen az úton, a korábbi keretek már nem elegendők: versenyképességünk növeléséhez folyamatosan mozgásban kell lennünk.