RACIONALITÁS, csupa nagybetűvel

Ősszel mindig eszembe jut, hogy vajon a műszaki egyetemek padjaiba beülő hallgatók milyen képzést kapnak az előttük álló öt esztendőben. Milyen fölkészültséggel lépnek majd ki a világba, ismeretanyaguk aktuálisan mennyit ér majd? A világ tudástárháza ma olyan gyorsan változik, bővül, alakul át és fejlődik, hogy bizony mi, a mérnökség doyenjei csak kapkodjuk a fejünket. Ez a mi pályakezdő éveinkben még nem így volt, könnyebb volt lépést tartani a szakmánk fejlődésével, lassúbb volt minden, a gyakorlati munkában az idősebbektől a mesterfogásokat igyekeztünk ellesni. A sok változás közben olykor elgondolkodunk idős kollégáinkkal együtt, hogy mit kap ma a hallgató az egyetemen a műszaki, tudományos alapok mellé. 

A soha nem látott mélységű és összetett ismeretanyag mellett – amelynek elsajátításához minden rendelkezésre álló eszköze megvan, hiszen egy laptop könyvek tízezreit tartalmazhatja – mit hoz magával? 

Mi az a plusz, az az értéktöbblet, amely a ma és a jövő mérnökének biztosítja a szakmai pályáját, amely az emberi kiteljesedéshez segítheti?

Ehhez a kérdéskörhöz szeretnék néhány gondolatot fűzni. Egész életpályám tanulsága az, hogy a mérnöki gondolkodásnak van egy sohasem elhanyagolható eleme, ez pedig a racionalitás. A RACIONALITÁS. Csupa nagybetűvel.

A mi munkánk nem épülhet légvárakra, a képzeletünket gyakorlatias szellemiséggel kell összekötnünk, a mérnök tervez, a terveit kimunkálja és megvalósítja. Ezeknek a szempontoknak ott kell lenniük a fiatal pályakezdők poggyászában is, mert a mérnök feladata gazdaságos és biztonságos módszerek kifejlesztése, a technikai követelményeket figyelemben tartva a tudományból ismert törvények alkalmazásával különféle műszaki problémák megoldása. Mert a mérnöknek nemcsak a társadalom verbális igényeit kell fizikai valósággá alakítania, de tudásával, innovatív képességével új igényeket is kell támasztania, ezáltal hozzájárulva az emberek magasabb életszínvonalához. 

Az innovációs készségünk növelésében jelentős szerepe van az oktatásnak. Az oktatás kérdéseit hideg fejjel, józanul kell átgondolni, a problémákat és a megoldási módokat higgadt érveléssel kell megtalálni. A felsőoktatás minősége nemzeti sorskérdéssé vált. Magam a mérnökszakma képviseletében többször is kifejtettem az álláspontomat, melynek az volt a lényege, hogy több mérnököt Magyarországnak. Ehhez nélkülözhetetlen a műszaki képzés társadalmi presztízsének a növelése, mert a mérnöki munka nem csupán szakma, hanem elhivatottság. 

Ma is ezt az álláspontot képviselem: több mérnököt az országnak, vagyis azt, hogy kiszámítható értelmiségi utánpótlása legyen az országnak! Magyarország sem – miként a világ egyetlen országa sem – létezhet saját műszaki értelmiségének szerepvállalása nélkül.

Az oktatási rendszert összefüggéseiben kell vizsgálni. A felsőoktatás az oktatási lánc csúcsa, alapjait az általános iskolai és a középiskolai minőségi képzéssel lehet megalapozni. Jelenleg az oktatási rendszerünk hierarchiájában kedvezőtlen az a jelenség, hogy a különböző szintű képzéseknél az alacsonyabb szint hiányosságait is pótolni kell. Ez a sajnálatos helyzet megfigyelhető a szakképzés területén is, ahol az általános iskolai oktatás mulasztásainak a pótlása rengeteg időt rabol el, és akadályozza a duális rendszerű szakképzés minőségi fejlődését. Tapasztaljuk, hogy megjelentek a hiányszakmák; hol alul- vagy túlképzünk, megint vagy ismét nincs helyes és egészséges oktatási struktúránk. 

Örömmel üdvözöljük, hogy ezt a politika is orvosolni kívánja; kormányzati szinten ismét előtérbe került a szakképzés szintje, amely a szakképzés színvonalának emelését, a szakmunkások tekintélyének helyreállítását tűzi ki célul.

Fiatal kollégáinknak tudniuk kell, hogy a magyar mérnökök világviszonylatban is mindig megállták a helyüket, hozzátettek a technikai haladáshoz, a civilizáció vívmányaihoz. Itt megemlítem a Kreatív Magyarország – Mérnöki tudás – Múlt – Jelen – Jövő című kiállításunkat, amelyet először Brüsszelben mutattunk be a soros magyar elnökség nyitányaként. 2015-ig hazánkban vándorkiállításként mutattunk be, elsősorban a felnövekvő nemzedéknek, de a széles nagyközönség érdeklődését kiváltva. Csak egy – ritkábban idézett – példára utalnék: az Eötvös-inga föltalálása és alkalmazása egy csapásra forradalmasította az olajkutatást, használata a mai napig „nem ment ki a divatból”. Ahhoz, hogy fölvegyük a versenyt a világgal, rendkívüli figyelmet kell fordítanunk a szervezett, egymásra épülő, tudatosan megtervezett képzésre. Sokszor ismételjük és mindannyiszor komolyan is gondoljuk, hogy a mérnökség alapvető érdeke volt és marad a képzés minősége. A minőség egyik összetevője, hogy racionális, összefüggésekben való gondolkodásra neveljük a hallgatókat. A jelen képzésének is tudatosítania kell azt – amit mi is tudtuk annak idején –, hogy a megszerzett tudást lépten-nyomon gyarapítanunk kell; azonban azt is tapasztaljuk, hogy a mérnökképzésben sajnos a felsőoktatási intézmények sajátos kényszer alatt állnak, amely – úgy látjuk – a mennyiségi és nem a minőségi képzés irányába hat. Ez például nem racionális, hiszen kis ország lévén eredményeket csak a minőség hozhat. Ezért bizony ma mi, mérnökök is keveset tudunk arról, hogy valamely megszerzett diploma mögött valójában milyen tudás rejlik. Mintha ciklikusan újrakezdődne a képzésről való gondolkodás, majd ez mindig elakad valahol – az egy helyben járás és a visszalépés idővel károkat okoz, és erodálja a hivatásunk presztízsét, amelyet épp a jövő miatt oltalmaznunk szükséges. 

Mindannyian tudjuk, hogy előrelépni a gazdaságban csak innovációval lehet. A tudományos és technikai fejlesztéseknek mindig új lendületre, új meg új lökésekre, impulzusokra van szükségük.

A mérnökségnek föl kell készülnie a menet közbeni váltásokra, a gyorsuló műszaki világ alkotó befogadására, amit az innováció viharos gyorsasággal megkövetel. Ha lehet távlati funkciója a mai világban a képzésnek, épp ez: a reagálóképesség a mérnöki szakmák együttesében, „kirakós játékaiban”, a tudás „gazdálkodj a szürkeállománnyal okosan” követelményrendszerében.

Csak egy példát kiemelve a műszaki felsőoktatási intézményeink sorából, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet, mert a magyar felsőoktatás magas presztízsű intézménye, igazi fellegvára a műszaki tudományok elsajátításának. Elsődleges feladata a műszaki, informatikai, természettudományi, valamint gazdasági, üzleti és menedzsmentszakemberek képzése a nemzetgazdasági ágazatok részére. A Műegyetem nyolc karán, 76 tanszékén mintegy 1200 oktató dolgozik 5000 tantárgyon és 10 ezer kurzuson minden félévben. A rendkívül változatos tartalommal zajló képzésen mintegy 25 ezer diák tanul. Évente 4000 körüli az új felvettek száma.

És azt se feledjük, hogy az egyetemeknek az oktatástól elválaszthatatlan küldetése a tudomány művelése, a tudományos kutatás és alkotás, amely átfogja az innovációs láncot; az alap- és alkalmazott kutatást, a műszaki termék- és szolgáltatásfejlesztést, valamint a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítását.

Tehát egyrészt hagyománykövető, másrészt az új befogadására és alkalmazására felkészítő egyetemi képzésre van szükség. Az egyetem adjon biztos tudást, vezesse be a mérnöki tudományokba a hallgatót (ahogy annak idején az én korosztályomat), másrészt készítse föl arra, hogy csak az ismereteinek gyors megújítása révén juthat egyről a kettőre. Ez persze mindnyájunktól erőfeszítéseket követel meg. Oktatótól, hallgatótól, gyakorlati szakembertől.

De erre, hatvan év tapasztalatával a hátam mögött, tudom: képesek vagyunk.