Inflációs eretnekségek

Egy hosszú nyugalmi időszakot követően, amelyben a politikai döntéshozókat inkább a defláció foglalkoztatta, megint az infláció kísértete járja be a világot. Most újra előjönnek a régi viták arról, hogy miként lehet a legjobban fenntartani az árstabilitást.

Felmerül a kérdés, hogy a politikai döntéshozóknak a monetáris és fiskális fékekre kellene-e lépniük az állami kiadások csökkentésével és a kamatok emelésével, vagyis az ortodox megközelítést kellene-e alkalmazniuk az infláció megfékezésére. Vagy ehelyett az ellenkező irányba kellene lépniük a kamatok csökkentésével, amit a török jegybank tesz Recep Tayyip Erdoğan államfő irányítása alatt? Vagy talán a döntéshozóknak a közvetlenebb beavatkozásra kellene törekedniük az árszabályozás révén vagy az ármeghatározó erővel bíró nagy cégek sarokba szorításával, ahogy emellett néhány amerikai közgazdász és történész érvel?

Ha valaki megszokásból reagál ezekre az intézkedésekre – azonnal támogatja az egyik megoldást, és egyből elveti a többit –, akkor annak érdemes újra átgondolnia ezt a kérdést. A közgazdaságtan nem fix szabályokra épülő tudomány. A változó feltételek eltérő intézkedéseket követelnek meg. Az egyetlen megfelelő válasz a közgazdaságtanban a szakpolitikai kérdésekre így szól:

Az attól függ.

Az inflációra vonatkozó ortodox megoldásoknak gyakran költséges mellékhatásai vannak (mint a csődök és a növekvő munkanélküliség), és nem mindig váltják ki elég gyorsan a kívánt hatásokat. Az árszabályozás néha működött, például háborús időszakokban. Továbbá amikor a magas inflációt főként a várakozások és nem a gazdasági fundamentumok hajtják, akkor az átmeneti bér- és árszabályozások elősegíthetik az ármeghatározó tényezők elmozdulását az alacsony inflációjú egyensúlyi helyzet felé. Az ilyen „heterodox” programok sikeresek voltak az 1980-as években Izraelben és számos latin-amerikai országban.

Még az az elképzelés sem tekinthető szükségszerűen valóságtól elrugaszkodottnak, hogy az alacsonyabb kamatok csökkentik az inflációt. Létezik egy olyan, a legtöbb mai mainstream közgazdász által elvetett közgazdaságtani irányzat, amely az inflációt úgynevezett költségnövelő (cost-push) tényezőkkel társítja, például a magas kamatokkal (amelyek növelik a működő tőke költségét). A magas kamatok inflációt okozó hatását Cavallo-hatásnak nevezik.

A fogalom Domingo Cavallo volt argentin pénzügyminiszterről kapta a nevét, aki ezt a kérdést a Harvard Egyetemen benyújtott doktori disszertációjában járta körbe 1977-ben. (Ironikus módon Cavallo később egy egészen más – a rögzített árfolyamon és a teljes valutakonvertibilitáson alapuló – inflációellenes stratégiát választott, amikor az állandóan magas inflációval küzdő Argentínában pénzügyminiszter lett az 1990-es években.) Cavallo elmélete amúgy egyes esetekben még valamennyi empirikus támogatást is kapott.

A koronavírus elleni vakcinák elutasításához hasonlítva igencsak helytelennek tűnik tudománytagadásnak nevezve nevetségessé tenni az inflációval kapcsolatos, pillanatnyilag nem divatos elméleteket – ahogy azt néhány neves közgazdász teszi. Amikor egy a valós világgal kapcsolatos állítás nem egyeztethető össze a meglévő elméletekkel, akkor az gyakran arra készteti a fiatal, okos közgazdászokat, hogy bemutassák, az adott állítás bizonyos meghatározott feltételek mellett valójában igazolható. A közgazdaságtan igazi tudománya kontextuális, nem univerzális.

Mit jelenthet ma az infláció kontextuális megközelítése?

Az Egyesült Államokban és sok más fejlett gazdaságban jelenleg tapasztalható infláció jelentősen különbözik az 1970-es évek végi inflációtól. Nem krónikus (egyelőre), és nem a bér- és árspirál hajtja, és nem is a visszafelé indexálás.

Úgy tűnik, az inflációs nyomás nagyrészt átmeneti jellegű tényezőkből származik, egyebek között a költekezés járvány miatti – a szolgáltatásokról a termékek felé történő – áthelyeződéséből, valamint a termelésnek az ellátási lánccal és egyéb tényezőkkel összefüggő visszaeséséből. Bár az expanzív monetáris és fiskális intézkedések növelik a jövedelmeket, ezek az intézkedések is átmenetiek. Az utóbbi intézkedések hiányában a foglalkoztatás és az életszínvonal drámai mértékben csökkent volna.

A fejlett országok politikai döntéshozóinak nem kellene túlreagálniuk az infláció megugrását. Ahogy azt Adam Tooze történész állította, az átmeneti infláció korlátozott mértékű válaszintézkedést követel meg a szabályozások vagy a monetáris politika részéről.

Az árszabályozások elleni legjobb érv nem az, hogy azok „nem egyeztethetők össze a tudományos alapokkal”, hanem az, hogy semmilyen ilyen radikális lépést nem szükséges most fontolóra venni.

Ugyanezt az óvatosságot kell alkalmazni az ortodox politikával kapcsolatban is: a jegybankoknak türelmesnek kellene lenniük, mielőtt kamatot emelnének.

Mit lehet elmondani Erdoğan kitartó álláspontjával kapcsolatban, amely szerint a magas infláció a következménye és nem az oka a magas kamatoknak? Érveinek helytállósága mindig kétséges volt, miután Törökország makrogazdasági egyensúlytalansága sokrétű, és már egy ideje halmozódik. Még ha egy adott kérdésről szóló vitát nem is lehet előre eldönteni, a tények lehetővé teszik számunkra, hogy különbséget tegyünk azok között az elméletek között, amelyeknek van, illetve amelyeknek nincs értelmük az adott kérdésben. Törökország esetében egyértelműek azok a tények, amelyek azóta jelentkeznek, hogy a döntéshozók belekezdtek az erdoğani kísérletbe.

A török jegybank irányadó kamatának csökkentése ellenére – amelyet a monetáris hatóság közvetlenül kontrollál – a piaci kamatok továbbra is emelkedtek. A betétesek és a megtakarítók magasabb kamatokat követeltek, ami növelte a hitelfelvevők kamatát. Ez aláássa azt az érvelést, amely szerint az alacsonyabb irányadó kamat hathatósan tudja csökkenteni a cégek termelési költségét. Ez azt jelzi, hogy a kamatok emelkedése a gazdaság fundamentálisabb problémáit, a gazdaságpolitikával kapcsolatos bizonytalanságot és a jövőre vonatkozó magasabb inflációs várakozásokat tükrözi.

Néha, mint Törökország esetében, az ortodox gazdasági érvelés tekinthető valójában a helyesnek.

A hagyományos szakpolitikai intézkedésektől eltérő kísérletek költségesek lehetnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy univerzális szabályokra van szükség a közgazdaságtanban, vagy hogy a mainstream közgazdászok körében uralkodó nézeteknek kellene meghatározniuk a szakpolitikai intézkedéseket. Máskülönben a történelem legfontosabb szakpolitikai innovációi közül néhány – gondoljunk az amerikai New Dealre vagy a második világháború utáni kelet-ázsiai iparpolitikára – sosem következett volna be.

Valójában a jelenleg domináns monetáris politikai keretrendszer, az inflációs célkövetés egy sajátos politikai és gazdasági körülmény terméke, amely Új-Zélandon állt fenn az 1980-as években. Ez az akkori időszak monetáris politikai elméletével nemigen egyezett.

A közgazdászoknak szerénynek kellene lenniük, amikor különböző infláció elleni stratégiákat ajánlanak vagy elutasítanak. A politikai döntéshozónak, miközben figyelembe kell venniük a gazdasági tényeket és érveket, szkeptikusnak is kellene lenniük, amikor a számukra tanácsokat adó közgazdászok túlzott magabiztosságot mutatnak.