Termelékenységi forradalom és robotjövő

A Világgazdaság hasábjain már többször esett szó a robotok terjedéséről és a fenntartható fejlődés kérdéseiről, ideértve a demográfiai folyamatokat is. Az Európai Unióban alapvetően két narratíva létezik, az egyik a bevándorlás támogatása, míg a másik a gyermekvállalási hajlandóság erősítése. Ázsia válasza tulajdonképpen egy harmadik: 

a robotizáció, hiszen nemcsak a legyártott, hanem a gyárakban felállított, valamint a tízezer dolgozóra jutó robotok számában is élenjárnak a távol-keleti országok. 

Önmagában egyik stratégia se lehet sikeres, a fő kérdés, hogy ki milyen országot szeretne magának. Mielőtt rátérünk arra, hogy ezek a tendenciák mennyire fenntarthatók, először nézzük meg a harmadik narratívát!

Ázsia válasza egyértelműen a robotizáció, és mivel a világ GDP-jének a nagyobbik részét már ott állítják elő, így a robotok alkalmazása a jövőben meghatározó gazdasági fejlemény és igazodási folyamat lesz. A Nemzetközi Robotikai Szövetség (IFR) szerint a tízezer ipari munkásra jutó ipari robotok száma 2015-ben átlagosan még csak 66, 2017-ben 85, 2019-ben pedig már a négy évvel korábbi szám csaknem kétszerese, 113 volt. Az ipari robotokat legnagyobb mértékben a városállam Szingapúr alkalmazza, ahol tízezer ipari munkásra immáron 918 robot jut, de a második helyezett Dél-Korea sem szégyenkezhet a 868 robottal ugyanezen mutató szerint, ahol már 50 millióan élnek. (Ráadásul a régióban ott a legalacsonyabb a termékenységi ráta is, a mutató egy alatt van, feleakkora, mint a magyar érték.) Az EU legnagyobb és legerősebb gazdaságában, Németországban ez a mutató már csak a töredéke az előbbieknek, egyharmadnyi, 346 robot jut minden tízezer német ipari munkásra. Ugyanez az arány az Egyesült államokban még kevesebb, 228, míg Magyarország mutatója ennek csupán mintegy a fele, azaz 84 robot, ami a V4-ek körében a harmadik helyre elegendő, Lengyelország előtt.

Így tehát egyértelmű, hogy a vezető délkelet-ázsiai országok a robotizáció tekintetében felülmúlják mind Európát, mind pedig az Egyesült Államokat, ami a termelékenység relatív csökkenését vetíti előre a fejlett Nyugaton. Tekintettel arra, hogy a bérszint mellett az adott ország robotstratégiái is befolyásolják a robotok alkalmazását és a termelékenységi fordulatot, fontos látni azt is, hogy az oktatás és tehetséggondozás is kulcskérdés lesz, amiben az ázsiai fiatalok a különböző oktatási és teljesítménymutatók (pl. PISA) szerint már jócskán lehagyták az európai és az amerikai diákokat. Ez azért drámai, mert Robert D. Atkinson 2018 novemberében megjelent átfogó elemzése (Which Nations Really Lead in Industrial Robot Adoption?) szerint az úgynevezett 4. ipari forradalom robotokon alapuló jövedelemtermelő hatása jóval erősebb lesz, és egy fokozottabb munkaerő-áthelyezési (allokációs) folyamattal jár majd, ami megfelelő képzettség mellett az általános foglalkoztatáshoz is hozzájárulhat. A sokat hivatkozott PISA 2018-as felmérése szerint az első tízben öt ázsiai ország van, Kelet-Európát pedig már két ország is képviseli: 

Észtország és Lengyelország. Magyarország a 33. Svájc (28.) és Izrael (36.) között.

Atkinson szerint  a robotok a termelékenység és – az olcsóbbá váló termékek és a bővülő szolgáltatások által – az életszínvonal emelésének forradalmi eszközeivé válnak, hiszen ma olyan területeken alkalmazzák őket, ahol nagyságrendekkel kisebb hibaszázalékkal és pontosabban látnak el az emberek által korábban (kevésbé lelkesen vagy veszélyes, egészséget veszélyeztető munkakörökben) végzett feladatokat úgy, hogy közben folyamatosan csökken a beruházásra fordítandó forrás mértéke. (Természetesen maga az automatizáció továbbra is nagyon költséges, különösen az új területeken.) Hamarosan tömegesen fognak megjelenni az agráriumban és az egészségügyben a robotok újabb és egyre olcsóbb generációi. Az OECD-országoknál a robotikába invesztált beruházások 1993–2016 között már 10 százalékkal járultak hozzá az egy főre jutó GDP növekedéséhez.

Fontos azt is vizsgálni Atkinson szerint, hogy az egyes országok milyen mértékben alkalmaznak robotokat a helyi bérszinthez viszonyítva. Ebben is magasan a délkelet-ázsiai országok járnak az élen: 

Koreában két és félszer (!) több robotot alkalmaznak, mint ahogy azt a bérszint indokolná. (Az elmúlt húsz évben szinte folyamatosan 4 százalék alatt volt a munkanélküliség az országban.) 

Európa e tekintetben is lemaradt, mert csak két ország szerepel a TOP 10-ben: Szlovéniában 37 százalékkal magasabb a robotok alkalmazási aránya a bérszinthez képest, míg Csehországban 25 százalékkal – összehasonlításképpen Japán kettőjük között van. (Érdekességként megjegyzem, hogy Csehország – a felfutó lombikbébiprogramnak is köszönhetően – már 1,71-os termékenységi rátával büszkélkedhet, a magyar mutató 1,5.) A többi uniós ország, még Németország is elmarad a robotizációban, hiszen az utóbbi 18, Ausztria 58, Svájc 84 százalékkal kevesebb robotot alkalmaz, de még az Egyesült Államok is 49 százalékkal kevesebbet installál. Kijelenthető, hogy a nyugat-európai országok még akkor sem automatizálnak, amikor már a bérszint is indokolná. Emiatt a munkaerőhiány súlyosbodni fog, amit elvileg bevándorlással akarnak pótolni. Ez meg – a fejlettség okán – alapvetően stratégiai kérdés.

Visszatérve tehát a stratégiákra: 

Kína – bár az államilag támogatott automatizáció és a negyedik ipari forradalom mellett tette le a voksát – már eltörölte az egykepolitikát, látva a termékenység és a gyerekszám drámai bezuhanását, sőt mára már a háromgyerekesek támogatását is bevezette. 

Németország pedig újfent nyitni kíván a bevándorlás irányába, holott a legutóbbi adatok szerint drámaian megnőtt az utcán élők száma 2015 óta (440 ezer menekültként nyilvántartott ember fedél nélküli), miközben nem javultak érdemben a migránsok elhelyezkedési esélyei sem (a migránsok fele öt éven belül sem talált eddig munkát).

Magyarország példaként áll a családpolitika terén a javuló számokkal, ugyanakkor a robotizáció számos olyan lehetőséget fog nyújtani, amihez az ázsiai országok ki fogják taposni az utat, hiszen a hazai bérszint (és életszínvonal) emelkedése automatikusan munkaerőhiányt generál számos területen, amelyre az automatizáció és a termelékenységjavulás lehet a válasz. Ez azonban még jobb oktatási rendszert és kiterjedtebb tehetséggondozást feltételez, még több „posztreneszánsz polihisztort” kitermelve – lásd a György László államtitkár által menedzselt Tanítsunk Magyarországért! programot vagy az Orbán Balázs miniszterhelyettes vezetésével az MCC-n (Mathias Corvinus Collegium) kibontakozó fejlesztéseket, valamint a hazai egyetemeknek juttatott, történelmi mértékű fejlesztési forrásokat.

Mi több, a hazai ipar 70 százalékhoz közelítő high-tech aránya a Nemzetközi Valutaalap szerint már magasabb, mint az amerikai, a brit, az osztrák vagy akár az északi országok szintje, miközben a high-tech aránya az exporton belül európai szinten is a legmagasabb Magyarországon. Most 6700 milliárd forint értékű beruházás van folyamatban, ami az átadást követően 25 százalékpontnyit lesz képes hozzáadni a magyar GDP-hez. Gion Gábor, az Innovációs és Technológiai Minisztérium államtitkára az automatizációról szólva nemrég azt mondta, hogy ez nem opcionális, hanem kötelező befektetési célpont. 

Aki nem automatizál és robotizál, az addig tud versenyképes maradni a piacon, amíg a versenytársa nem ruház be a fejlett technológiákba.

Vigyázó szemünket ne csak Párizsra, Brüsszelre és Berlinre, hanem kíváncsi szemünket Pekingre, Szöulra és Tokióra is vessük!