Új városnegyedek Budapestje

A mérnöki kamara újbudai irodáihoz tartva hetente látom az elegánsan fölnyúló Mol Campust; most, hogy elkészült és büszkén magasodik fölénk, jó érzés, hogy van egy ilyen monumentális épülete a fővárosnak, bármily vélemények is ütköztek miatta az építészszakma és a közvélemény körében. A budapesti felhőkarcolók „első fecskéje”, ha szabad ezt mondani, mérnökszívvel. Korábban e lap hasábjain írtam is róla, és azóta már megvalósult formájában látom, hogy az épület a magyar tervezés és kivitelezés egyik gyöngyszeme. Hogy magas műszaki nívót képvisel, arra biztosíték volt az, hogy tervezőink és mérnökeink világszínvonalú megoldásokra képesek. 

Ha felmegyünk a nagyközönség által is látogatható legfelső szintre, egész Budapest panorámája elénk terül; és amerre csak a szemünk ellát, épülő, készülőfélben lévő városnegyedeket figyelhetünk meg. Igen, megváltozik a főváros képe, új városnegyedek Budapestjét is látjuk. Az is szót azért írtam bele az előző mondatba, mert a XIX–XX. századforduló nagy monarchikus városépítészete is látható, és mindnyájunk örömére már a második világháborús pusztítás sebeit is begyógyította az idő. Vagyis mintegy békés egymás mellett élésben együtt van Budapest világvárosi múltja, jelene és – reményeim szerint – a jövője. Ezt a jövőt persze mértéktartóan kell elgondolnunk, hiszen a fővárosunk sohasem lehet versenytársa a 15-20 milliós megapoliszoknak. Nem is kell, hogy az legyen, mert a jövőjével kapcsolatosan a pragmatizmusé a fő szempont. 

Ezzel korántsem csorbítjuk azt, amit ránk hagytak elődeink és ami kiállta az idő próbáját.

Most erről a jövőről szeretnék írni.

A Mol Campusból először – közvetlenül alattunk – az új atlétikai stadionra esik a tekintetünk; megragadó látvány. Egy sportvárosnegyed épül ott, amely először az augusztusi atlétikai világbajnokságnak ad otthont, majd a verseny- és szabadidősport Mekkája lesz a Duna partján. Ez a hatalmas aréna a Mol Campusszal együtt építészeti, városképi védjegye lett a 21. század eleji Budapestnek. És ne feledkezzünk el a Puskás Arénáról sem, amely elődjével, a Népstadionnal együtt az európai labdarúgás egyik legfontosabb színhelye, ahol már kontinensdöntőket is játszottak. Mindhárom építmény a modernitást képviseli, és mindenképp előnyére változtatta meg a környezetét. A Mol Campus mellett egy új városrész nő ki, a korszellemnek megfelelő (talán túlságosan is arra hajazó) iroda- és lakóépületekkel; bárhogyan is vélekedünk róluk: megszépítik, új életre galvanizálják azokat az elhanyagolt, rozsdaövezeti területeket, amelyekre korábban nem jutott elég energia, figyelem vagy éppenséggel pénz. Persze mindezzel együtt azt sem szabad elfelejteni, hogy még mindig nem sikerült kellőképpen megtalálni az egyensúlyt a régi építésű lakások felújítása, halaszthatatlan energetikai modernizációja és a lakóparkcentrikus megoldások között. Az utóbbiak gomba módra szaporodnak, magas igényeket kielégítve – ezt látjuk a Rákóczi híd lábánál a régi vágóhíd helyé megszülető ultramodern lakópark esetén –, miközben a régi, százéves épületek rehabilitációja korántsem a megfelelő ütemben történik. És akkor még ott vannak a szocialista korszak nagy panellakótelepei a maguk megannyi gondjával – és óriási populációjával. Vagyis Budapest városi kultúráját szemlélve semmit se hagyjunk ki a számításból. 

 az épületek olykor pótolhatatlan históriai és városképi értékével, amelyek a közösség teremtő erejét mutatják és a közösség múltjának számbavételét, megőrzését jelentik.

Végezetül ismét el kell mondjam: az építés folyamatos tevékenység, amely évszázadok egymásra halmozódó tapasztalatait foglalja magában és fejleszti minden időben a kor igényeinek megfelelően. A politika, a társadalom és az építésügyi szakma megkerülhetetlen, közös felelőssége az, hogy közmegegyezésre épített politikai program alapján biztosítsa épített környezetünk fejlesztését és védelmét. A jövőnket úgy kell alakítanunk, hogy a világ- és a nemzeti örökség részévé lett múlt megőrzését biztosítsuk.