Még a végén az energiaválságok és a szankciók vezetnek el minket a dekarbonizációhoz?

Bár már a II. világháborúban voltak energiahiányt eredményező tengeri blokádok, energiahordozókat vegytisztán először az 1973-as első és az 1979-es második olajárrobbanás kiváltására használtak fegyverként, politikai és katonai konfliktusban nyomásgyakorló gazdasági eszközként. Az ún. proxyháborúk (háború vívása mások nevében) is akkortájt születtek, hiszen a vietnami katonák ugyan úgy tudták, hogy a hazájukat védik, valójában a szovjet imperialista érdekeket is képviselték a honvédő háborújukban. 1973-ban az arab olajexportőr országok embargót hirdettek azokra az országokra, amelyek Izraelt támogatták az 1973 októberében Izrael, illetve Szíria és Egyiptom között lezajlott háborúban. Az embargó által diszkriminált országok körébe tulajdonképpen a teljes nyugati világ beletartozott, emiatt súlyos ellátási káosz alakult ki, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a benzinkutak kifogytak, az autóközpontú élet megbénult. Az első olajársokk előtt 3 dollárt adtak egy hordó olajért. Mire az embargót 1974 márciusában feloldották, az olaj világpiaci ára a négyszeresére nőtt, a második iraki–iráni háború hatásaként jelentkező olajárrobbanás végére pedig már 40 dollár közelében járt. 

A jelentősen megemelkedett árnak azonban lehet kedvező hatása, még ha kicsit fájdalmas is.

 Pontosan ezt látjuk ma is. A valószínűleg tartósan magas energiaáras környezet lehetővé teszi a drágább megújulóenergia-termelő technológiák sokkal szélesebb körű elterjedését is az elkövetkező években. De az atomenergia is másodvirágzásnak indulhat, köszönhetően az új fejlesztéseknek (kis moduláris reaktorok, a használt fűtőanyagok újrahasznosítása, fúziós energia), és a fosszilis energiahordozókról sem biztos, hogy teljesen le kell mondanunk, amennyiben sikerül megoldani a kibocsátásmentes alkalmazást (tiszta szén technológiák, CCUS). Nem beszélve arról, hogy a megemelkedett energiaárak mellett újból előtérbe kerülhetnek az energiahatékonysági programok, hiszen a megnövekedett rizikójú energiaimportot a fogyasztás visszafogásával is lehet csökkenteni.

A nyugati világ volt a célkeresztben

1973-ban az arab államok el akarták érni, hogy Izrael vonuljon ki az Egyiptomban és Jordániában megszállt területekről, és ameddig ez nem történik meg, 25 százalékkal korlátozták a kőolajtermelést. Céljuk volt emellett, hogy az USA és többi a nyugat-európai ország is változtasson egyoldalú Izrael-barát álláspontján. Első ízben jött létre a harmadik világban energiakartell-egységfront az ipari államokkal szemben. Az olaj volt akkor a technikai civilizáció szinte kizárólagos éltető energiaforrása. A közlekedésben természetszerűleg, de az energiatermelésben és a vegyiparban is sokkal nagyobb volt a szerepe, mint jelenleg. Az amerikaiak és a hollandok egyáltalán nem kaptak kőolajat a térségből, így a tulipánok földjén az öreg kontinensen nóvumként, már 1973 novemberének elején betiltották a vasárnapi gépjármű-közlekedést. Nagy-Britannia szükségállapotot vezetett be. A kőolaj háromnegyed részét az arab régióból importáló NSZK három héttel később kezdte a vasárnapi autózási stopot. 

Az olajembargó mégis a kommunista tömbre mért döntő csapást

Tulajdonképpen nem meglepő, hogy az olajárrobbanás az olcsó orosz olajra szokott keleti blokkot is megrengette. Sőt, egyes elméletek szerint ez volt a keleti blokk eladósodásának és ezen keresztül a Szovjetunió bukásának kezdete. Akkorra a szovjet gazdaság sem állt már olyan stabilan a lábán, mint azelőtt, a felfokozott és költséges fegyverkezési verseny miatt. Ezért nem tudta és nem is akarta „benyelni” a világpiaci áremelkedést. Egy kiegyenlítő mechanizmust alkalmazva a szovjet olaj ára is lekövette a világpiaci árak emelkedést, nem kicsit lazítva a kommunista országok iránta mutatott hűségén. Az olajár-emelkedés eladósította a szovjet tömbbe tartozó kommunista országokat, mivel ezen országok korszerűtlen, nagy energiaigényű nehézipara nagy mennyiségű nyersanyagot igényelt, ami a kőolaj árának robbanásával hirtelen nagyon megdrágult, ez pedig hitelfelvételekbe és hosszú távú eladósodásba sodorta ezeket.

Mi változott azóta?

Akkor nem talált a világ érdemi megoldást a válságra, és hiába oldották fel 1974 márciusában Líbia kivételével az OPEC-államok az embargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban már soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.

Ez bizony nem jó előjel a mai viszonyokat elemezve. 

Milyen szempontból állunk ma jobban, mint a 70-es években? Ma a hazainak számító megújuló energiaforrások és az alacsony fűtőanyag-költségű világpiaci ármozgásoknak kevéssé kitett nukleáris energia csökkenti az importkitettséget, sokkal hatékonyabban használjuk az energiahordozókat, mint a 70-es években, azaz egységnyi GDP előállításához ma negyedannyi energia szükséges a Nemzetközi Valutaalap elemzése szerint. A harmadik fő különbség a 70-es évek és jelenünk között a Világbank kissé hazabeszélő értékelése szerint, hogy „hála” a több kisebb-nagyobb pénzügyi válságnak, a jegybankok ma már sokkal többet tudnak az inflációs kontrollról, jobban képesek mozgatni a piaci várakozásokat, így lehet bízni abban, hogy a jegybanki politikák ma sokkal rövidebb távon képesek lesznek megoldásokat találni. 

Miért más ma mégis minden? A mai nyugati világ sem az már, mint a 70-es években, pénzügyi értelemben sem. Az országok jelentős része – élen az USA-val – súlyosan eladósodott, és amilyen pechjük van, pont Kína a legnagyobb hitelező. Az a Kína, amivel kapcsolatban Biden elnök figyelmeztette Nyugat-Európát, hogy a következő lesz az oroszok után, akikkel szemben súlyos szankciók következhetnek, amennyiben kiderül, hogy szállítanak fegyvert az oroszoknak, és különben is mindig Tajvan jár az eszükben. 

Ráadásul az egyébként kívánatos zöldítés miatt ma már messzemenően nem olyan diverzifikált a válsághelyzetben használható energiahordozók kínálata. Egyre kevésbé építhetünk a fosszilis forrásokra.

Választ keresve a címben feltett kérdésre, igazából a 70-es évek izraeli–arab háborúját és az azt kísérő olajársokkokat csak kisebb részleteiben lehet összehasonlítani a jelenlegi orosz–ukrán háborút kísérő energia- és szankciós válsággal. Proxynak proxy volt mind a kettő, az energiahordozókat fegyverként és nyomásgyakorlásra használták mindkettőben, de ezzel ki is merült a párhuzamok sora. Amíg az első egy egyszerű, egy síkon zajló konfliktus volt egy bipoláris, fekete-fehér világban, a második egy multipoláris világban zajlik, többféle érdek mentén, és nincs egyértelműen jó vagy egyértelműen rossz, csak a szürke lehetőségek ötven árnyalata. A fő célon, Oroszország elszigetelésén és meggyengítésén túl sok mindenki akarja kihasználni ezt a háborút a saját egyéb céljaira: az USA az EU gazdasági bekebelezésére és Kína elszigetelésére, az EU a zöldítési és kommunisztikus (antikapitalista) elképzelései megvalósítására, a tagállami függetlenség további szűkítésére. Összehasonlíthatatlanul fejlettebbek az eszközök, de sokkal korlátozottabbak a lehetőségek, elsősorban a Nyugat eladósodása és amiatt, hogy most többfrontos háború zajlik több dimenzióban. 

 Áttörésre van szükség a villamosenergia-tárolás terén, még hatékonyabb megújulóenergia-hasznosítási technológiák lehetnek piacérettek, felgyorsulhatnak a fúziós energia hasznosítását célzó ipari méretű kísérletek, elterjedhetnek a kis moduláris reaktorok és a tisztaszén-technológiák. Úgy tűnik,  válságokra is szükség van ahhoz, hogy később jobb lehessen.