Derisking politikák a világban

A fogalom napjainkban kapott geopolitikai töltetet, egész pontosan akkor, amikor Ursula von der Leyen 2023. március 30-án mondott beszédében először alkalmazta a kifejezést, hogy megkülönböztesse az EU jövőbeni Kína-stratégiáját Washingtonétól, amit akkor még decouplingként (szétválás, leválás) határozott meg a legtöbb szakértő. Azóta az USA vezetői is átvették az enyhébbnek tűnő derisking kifejezést, aminek alapvetően két oka van. Egyrészt Washingtonban megerősödött a nézet, hogy az amerikai és a kínai gazdaság nagymértékű szétválasztása nem kívánatos, de nem is nagyon lehetséges, másrészt a derisking – éppen mivel a vállalati kockázatmenedzsment stratégiából eredeztethető – az üzleti körök számára is sokkal emészthetőbb jövőkép. Peking ugyanakkor nem lát különbséget derisking és decoupling között, a kínai vezetők értelmezésében ez csupán játék a szavakkal, és mindkét megközelítés célja végső soron Kína fejlődésének lassítása és az USA globális hegemóniájának megőrzése. 

Bár Peking szereti magát áldozatszerepben feltüntetni, a tények azonban azt mutatják, hogy Kínának jelentős gyakorlata van a derisking terén, és előbb alkalmazta a kapcsolatok korlátozásának vagy lehatárolásának eszközét a Nyugattal szemben, mint fordítva. Az egyik legkorábbi példa erre a „Nagy Tűzfal”-ként elhíresült rendszer, amely 1996 óta szigeteli el a kínai internet-felhasználókat azoktól az információktól és külföldi technológiai platformoktól, amelyek nem szolgálják a kínai vezetés érdekeit, vagy amelyekben kockázatot látnak saját hatalmi pozíciójukra nézve. A 2015-ben kiadott Made in China 2025 gazdaságfejlesztési stratégiában ugyancsak tetten érhető a derisking szemlélet, és a korszerű technológiák terén a külföldtől való függés csökkentése a legfrissebb, 2021–2024-es Ötéves Tervben is visszaköszön. Az ún. negatív listák, vagyis a külföldi FDI-beáramlás korlátozása vagy egyenesen tiltása egyes szektorokban szintén annak példája, hogy Peking hosszú évek óta használja a gazdasági kapcsolatok korlátozásának eszközét akkor, ha a külföldhöz való kapcsolódásban kockázatot lát. 

Idővel a washingtoni politikusok is átvették brüsszeli kollégáiktól a derisking kifejezést, és több nyilatkozatukban is kiemelték, hogy nem cél a kínai és az amerikai gazdaság teljes szétválasztása. 

A pozíció erősítése a globális techversenyben, illetve a kritikus technológiák terén a külső függés csökkentése alapvetően nem különbözik a Kína által hosszú évek óta alkalmazott derisking logikájától. Az USA eszköztárában hazai iparfejlesztési politika és támogatási rendszer átalakítása, a kritikus nyersanyagok ellátási láncainak átszervezése és a reshoring törekvések egyaránt szerepet kapnak, ezeknek az eszközöknek Kínától függetlenül is a van napjainkban létjogosultsága, nem véletlen, hogy ezek a megoldások más országok körében is népszerűek. Ugyanakkor a potenciális katonai rivális gyengítése az a célkitűzés, amelynél már a globális nagyhatalmi perspektíva is megjelenik, az USA derisking stratégiája ezen a ponton tér el leginkább a többi országétól. A technológiaexport kontrollja, a kínai vállalatokat célzó szankciók, illetve a világ első, kiáramló FDI-t korlátozó szabályozása pedig nyíltan az ázsiai rivális ellen irányulnak. 

Az eltérő geopolitikai hatalmi pozícióból adódóan az Európai Unió számára mást jelent a Kína-kockázat, mint az Egyesült Államok esetében, ezért Brüsszel kockázatkezelési szempontjai és a preferált eszközök kevésbé irányulnak közvetlenül Kína ellen. Az Európai Bizottság és a főképviselő által 2023 júniusában közzétett, az európai gazdasági biztonsági stratégiáról szóló közös közlemény igyekezett lerakni annak alapjait, ahogyan Brüsszel elképzeli a külső gazdasági (beleértve a Kínával való) kapcsolatokban rejlő kockázatok kezelését. Az orosz földgázimporttól való függés fájdalmas tapasztalatai az ukrajnai háború kitörése óta egyértelműen érzékenyebbé tették az EU-t a külső függések és ebből adódó kockázatok iránt, és ez hatással lesz a Kínával szembeni bármilyen kitettség megítélésére is jövőben. 

Japán volt az első olyan ország, amely a saját bőrén tapasztalta meg a Kína felé fennálló kitettség következményeit, amikor területi viták miatt 2010-ben Kína két hónapra leállította a ritka földfémek Japánba irányuló exportját. Érdekes módon ez a japán tapasztalat ösztönözte az USA-t, hogy nagyobb figyelmet fordítson a gazdaságbiztonságra. Míg Washington elsőként az 5G hálózatokra alkalmazta a megközelítést, addig Tokió kiterjesztette a tengeralatti adatkábelekre és adatforgalomra, illetve felhívta a figyelmet a kritikus ásványkincsekkel kapcsolatos kockázatokra is. A gazdaságbiztonság kiterjesztett értelmezése tehát jelentős részben „japán találmány”. 

A szemlélet egyébként hazánktól sem idegen, egyfajta deriskingként értelmezhető a keleti és déli nyitás politikája, még akkor is, ha nem irányult kifejezetten a nyugati országok ellen. A motiváció ugyanis a lassuló növekedést mutató vagy stagnáló nyugati gazdaságoktól való függés, mint kockázat csökkentése volt. Ugyanez mondható el az észak-déli irányú gázszállítási lehetőségek bővítéséről is, ami a magyar külpolitika célja volt már az ukrajnai háború kitörése előtt. 

Mindezek alapján talán nem túlzás kijelenteni, hogy a külgazdasági kapcsolatokból eredő kockázatok menedzselése legitim és bevett tevékenység mind vállalati, mind országszinten. Ez igaz akkor is, ha a tevékenység más államok vagy gazdálkodó egységek érdekeit sérti. Kína felemelkedésétől eltekintve a technológiai fejlődés üteme önmagában is szükségszerűvé teszi a nemzetgazdaságok fokozott védelmét, és a növekvő kockázatok kezelését. A hazai külpolitikai kommunikáció fő üzeneteit ezért érdemes arra összpontosítani, hogy a derisking észszerű keretek között maradjon, a lehető legszűkebb területre koncentrálódjon, és a folyamat ne jusson el a teljes leválásig.