Tavaszi olvadás –Vizes kérdések
Ki ne ismerné a Tavaszi szél vizet áraszt című moldvai-csángó népdalt; így tél végén, megérezve a tavasz közeledtét, szinte minden alkalommal eszembe jut ennek a dalnak a címe, mert jön az olvadás, és hatalmas víztömeg zúdulhat le a folyóinkon, próbára téve a gátakat, a javainkat, olykor még az emberi életet sem kímélve. Olvasom, hogy a Tiszánál a vízügyi figyelőszolgálatok már éberen dolgoznak; kétségkívül az előrelátás nem árt, hiszen mindegyik nagy folyónk, a Duna és a Tisza is, de a kisebbek is hatalmas árvizeket éltek már át. A víz nagy kincs, a folyóvizeinké is, tehát azok is megkívánják a gondoskodást. Vagyis azt, hogy mederben tartsuk a vizüket, bármekkora tömegben érkeznek is.
A megoldás persze nem is olyan egyszerű mérnökszemmel, noha vízügyi mérnökeink mindig is jól teljesítettek, hiszen a folyószabályozással és egyéb mérnöki létesítményekkel, például a víztározók megépítésével szolgálták az itt élőket.
Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a „vizeseink” szakértelmére és elhivatottságára rábízhatjuk magunkat.
Azonban nem elég e területen sem egyszer jól teljesíteni, hanem mindig jól kell teljesíteni. Épp a tavaszi olvadások okozhatnak váratlan meglepetést, az elmúlt évtizedekben voltak hatalmas árvizek – mindannyian emlékezhetünk rájuk. És persze azokra is, amelyekkel az irodalom is foglalkozott, hogy csak báró Wesselényi Miklóst említsem, az „árvízi hajóst”, aki 1838-ban a pesti árvízben életeket mentett. Érdemes fölidézni, mi történt akkor: közel 50 ezer ember maradt fedél nélkül, mintegy 3000 épület vált a jeges ár martalékává. Abban az évben, január elején hatalmas mennyiségű csapadék esett, a Dunát egészen Bécsig jég borította. Az árvíz elsősorban a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét öntötte el, majd észak felől is megindult a hatalmas víztömeg a város irányába, és nem volt mi útját állja. Elképzelni is nehéz a szörnyű megpróbáltatást. De közeli példa is van, hiszen ki ne emlékezne arra, hogy 2013. június 9-én, kora délután 891 centiméterrel megdőlt a Budapesten eddig mért legmagasabb árvízi Duna-vízállás rekordja. A homokzsákos partvédelem képei szívszorítók voltak.
Mindezek az események óvatosságra intenek.
Ami azt jelenti, hogy biztosítani kell a folyók rendezett mozgását. Gátakat és rakpartokat, duzzasztóműveket, víztározókat kell építeni, ahogy azt eddig is megtettük, megvédtük és fölújítottuk az évszázados épített értékeinket.
Remek műszaki alkotások jöttek létre, elég csak a szentendrei mobilgát létesítésére utalnom.
Itt most megemlítenék egy a mérnöki világban fontos dolgot. A rendszerváltozás hajnala óta a „vízlépcső” fogalma pejoratív jelentésű a politikai szókészletben. Pedig a vízlépcső mindenekelőtt műszaki, szakmai kifejezés, ezért ne féljünk a használatától! Tisztítsuk meg együttes erővel, közösen a politikai mellékzöngéitől. A vízlépcsők vagy másképp nevezve a duzzasztóművek jelentőségét is nehéz túlbecsülni. Ezekkel a műszaki alkotásokkal csökkenthetőkké válnak majd az aszályok és árvizek pusztító hatásai, amelyek évről évre súlyos milliárdokkal terhelik a nemzetgazdaságot. A duzzasztóművek mellett érvelők – és magam is idetartozom – azt mondják, hogy általában egy térség gazdasági szerepének növekedésével járna, pozitív hatással lehet a mezőgazdasági termelésre. A vízlépcsők megépítésével szemben elsősorban a természetvédők emelnek kifogást. Szerintük a terület élővilágát veszélyeztetné egy-egy ilyen létesítmény. Több magyarországi beruházás mutatja, hogy a természetvédelmi szempontokra ma már tekintettel van az építtető, és értelmes kompromisszumokat lehet találni. És még valami:
a modern és korszerű vízgazdálkodás egyik legfőbb eleme, hogy összegyűjtsük a vizeinket; sok átfolyó víz van a folyóinkban, tehát minél több és nagyobb víztározóra lenne szükség;
ha csak úgy hagyjuk a Duna és a Tisza tekintélyes vízbőségét átfolyni az országon, az bizony pazarlás.
Visszatérve a „gátra”: a hagyományos árvízvédelmi gátak is folyamatos ellenőrzést igényelnek. A gáttesteseket különféle módon lehet vizsgálni, például úgynevezett geoelektromos méréssel vagy földradarral. Ezek a módszerek alkalmasak a buzgárok helyének fölkutatására és a repedések észlelésére. Miért fontos ez? Mert így megelőzhető a legnagyobb baj, a gátszakadás. Emlékezzünk, hogy mit írt Petőfi a gátszakadásról: „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!”
A ma mérnökeinek a feladata, hogy ezt az apokalipszis elkerüljük. A víz sohasem válhat az ellenségünkké!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.