Április 3-án London bejelentette, hogy tilalmat tervez bevezetni az elefántcsont-kereskedelemre. Az intézkedéssel az Egyesült Királyság olyan országokhoz fog csatlakozni, mint Kína és az Egyesült Államok, amelyek kereskedelmi tilalmakkal próbálják az orvvadászatot visszaszorítani, és megvédeni a veszélyeztetett fajokat a kihalástól. A brit környezetvédelmi miniszter, Michael Gove úgy fogalmazott a tilalom bejelentésekor: céljuk, hogy „a következő generációk számára megvédjék az elefántokat”.
Ezek természetesen dicséretes lépések egy nemes cél szolgálatában. Ám az elefántcsont-kereskedelem felszámolása önmagában nem fogja visszafordítani a vastagbőrűek számának csökkenését.
Valójában az elefántok és sok más faj számára a legnagyobb fenyegetést egy jóval megszokottabb emberi tevékenység, a mezőgazdaság jelenti. Szerte a fejlődő világban a farmerek növelik a megművelés alá vont területeket a termékeny föld iránti igényük miatt. E folyamatban riasztó mértékben szűnnek meg fontos természetes élőhelyek. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete szerint, ha a trend folytatódik, akkor 2050-re a világ művelés alá vont földterületének nagysága mintegy 70 millió hektárral fog nőni, s az új mezőgazdasági területek jó része olyan helyen jön majd létre, amelyet most erdő borít. A legnagyobb kockázatok Dél-Amerikában és Afrika szubszaharai térségében állnak fenn, ahol a lakosság növekedése, illetve az élelmiszer iránti igény kiváltképp érzékenyen érinti a trópusi erdőségeket.
Ennek az ökológiai válságnak a gyökere a szegénységben keresendő, de a nem megfelelő gazdálkodási eljárások állandósítják az éhezés és a természetes élőhelyek csökkenésének körforgását. Afrikában például a folyamatosan alacsony terméshozamokat – amelyek gyakran csak a globális átlag 20 százalékát érik el – a gyenge minőségű vetőmagok, a hiányos trágyázási lehetőségek és az öntözés hiánya okozza. Ahogy a termőföld minősége romlik, és csökken a terméshozam, sok farmer nem lát más lehetőséget, mint hogy új, megművelésre használható földterületet keres. Szerencsére van mód arra, hogy véget lehessen vetni az ördögi körnek. Kutatások kimutatták, hogy a jobb minőségű gazdálkodási eljárások és technológiák növelhetik a mezőgazdaság termelékenységét, miközben csökkentik a természetes élőhelyek pusztítását, és védik a vadvilágot.
Ez a megközelítés, amely fenntartható intenzifikáció néven ismert, a meglévő mezőgazdasági területek kibocsátásának fokozását célozza olyan technikák alkalmazásával, mint az integrált vetőmagkezelés vagy a kártevők korszerű kontrollálása.
Ha e megközelítést széles körben alkalmazzák, a fenntartható intenzifikáció csökkentheti a megművelt földterületek nagyságát. Ez korántsem elérhetetlen cél. Az elmúlt negyedszázadban világszerte több mint húsz országban a gazdák javították az élelmiszer-ellátás biztonságát, miközben megőrizték vagy növelték az erdőterületek nagyságát. Egy tanulmány szerint 1965–2004 között a fejlődő országok azon gazdái, akik magas minőségű vetőmagot ültettek el, képesek voltak közel 30 millió hektárral csökkenteni a mezőgazdasági területeket. Ez utóbbi nagysága körülbelül Olaszország méretének felel meg. A pozitív hatásokat tovább lehet fokozni, ha a kisbirtokos gazdák hozzá tudnak férni a modern eszközökhöz, a jobb adatgyűjtő és -elemző rendszerekhez, illetve a pénzügyi forrásokhoz.
A kritikus hangok szerint a kis gazdaságok termelékenységének fokozása visszaüthet, különösen, ha ez arra ösztönzi a szegény farmereket, hogy növeljék földterületeiket a gyarapodó profit reményében.
Ennek elkerülése végett az intenzifikációs stratégiáknak erős természetvédelmi jellemzőkkel kell párosulniuk. A fejlődő országok farmereit azonban nem lehet egyszerűen arra kérni, hogy hagyjanak fel a földjeik tőszomszédságában lévő természetes területek használatával. Sok szegény ember az erdőkből szerzi be a tüzelőhöz és az építkezésekhez szükséges fát. Várhatóan kudarcot vallanak majd azok az állami intézkedések, amelyek megfelelő alternatívák biztosítása nélkül tiltják be e természeti erőforrások használat. Ehelyett a fejlődő országok ideális természetvédelmi megközelítését úgy kellene kialakítani, hogy az összekapcsolja az agrár-, illetve gazdasági jellegű támogatásokat a mezőgazdasági területek növekedésének korlátozása céljából.
Ma távolról sem ez a helyzet. Világszerte évente több ezermilliárd dollárt fektetnek be a környezetpusztítás megfékezésére és a szegénység csökkentésére. Az ENSZ tizenhét fenntartható fejlődési célja közül sok célkitűzés valamilyen módon az említett két kérdést érinti. Mégis, az erre a két területre vonatkozó programokat egymástól függetlenül valósítják meg, ami súlyos hiba. Az élelmiszer-ellátás biztonságát és a természetes élőhelyek megőrzését szolgáló megoldásokat jobban kell integrálni, ha valaha meg akarjuk oldani akármelyik problémát is.
Senki sem kételkedik benne, hogy a jó célt szolgáló intézkedések, például az elefántcsont-kereskedelem betiltása enyhíteni tudja az emberi tevékenységek ökológiai hatását.
Ám napjainkban a mezőgazdaság – amely a leginkább fenyegető tevékenységnek számít sok faj számára – nem képes annyira magára irányítani a politikusok figyelmét, amennyire megérdemelné. Míg ez érdemben nem változik, nagy valószínűséggel nem járnak sikerrel a vadvilágot a „jövő generáció számára” megvédeni kívánó állami stratégiák sem.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.