Új globális biztonsági rendszer kell, vagy az istenek a fejünkre esnek

Egy hosszú fakérget emelt a feje fölé a pöttöm busman kisfiú, hogy nagyobbnak, magasabbnak látsszon, ezzel riasztotta el az éhes, vadászó hiénát. Emlékeznek a minden bizonnyal legismertebb, 1980-ban forgatott dél-afrikai film (Az istenek a fejükre estek) egyik sokat idézett jelenetére? 

Egyik módszerük a lélektani hadviselés, az ellenfél, a közvélemény megtévesztése. Nagyobbnak, erősebbnek látszani a másiknál. Még ha sikerül is, nem oldja meg az alapvető politikai dilemmát: a nemzetállamok és az azokon felülemelkedő integrációs képződmények (Európai Unió) rendezetlen viszonyát. Ennek az egyik vetülete az Ukrajna katonai-politikai támogatása kérdésében is kirajzolódó kelet–nyugati szembenállás, a Nyugaton (EU-n) belüli véleményütközések.

Ha azonban a „fakéregtrükk” már nem segít, lásd az oroszországi invázió ellen hathatós nyugati segítséggel küzdő Ukrajnát, talán új globális biztonsági rendszerre volna szükség, amely az ilyen, évtizedes-évszázados gyökerű problémákat is kezelni tudja. 

A hidegháború korszakában (nagyjából 1946–1991) nemcsak az ENSZ, az európai politikai-gazdasági integrációs folyamatok, a NATO, a Varsói Szerződés, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti stratégiai fegyverzetkorlátozó megállapodások is hozzájárultak a viszonylagos békéhez, nagy háborúk megakadályozásához. Ezek a megállapodások 1991 után nagyrészt a szovjet birodalom maradványaival együtt szétporladtak. 

Németország megemlékezik az 1648-as vesztfáliai békét megalapozó „osnabrücki kézfogásról”. Mának szóló üzenete: az osnabrücki (és a vele párhuzamosan futó münsteri) tárgyalások eredményeképpen megkötött, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke elismerte és kizárólagossá tette a nemzetállamok jogát a szuverenitásukhoz. A vesztfáliai békerendszer alapján a Német-római Birodalom helyén létrejött a mintegy 300, kisebb-nagyobb államból álló laza, egészen a 19. század végéig létezett államszövetség. 

Utolsóként a Bajor Szabadállam csatlakozott 1919 augusztusában, az elvesztett világháborút követően Németországhoz. A mai európai integráció a föderatív gondolkodásmód (Németország is föderáció!) jegyében, kulcskérdésekben mindinkább többségi szavazatok alapján döntve, a nemzetállami szuverenitás egyre nagyobb részét vonja magához, ami az EU-tagállamok egy részében fokozódó ellenkezést vált ki.

Henry Kissinger amerikai politikai gondolkodó sokat írt a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rendszerről. Ezzel az a gond, hogy a globalizáció, a közös alapelveket valló államok-társadalmak politikai, gazdasági, katonai szervezetei (ENSZ, NATO, EU, SCO, BRICS) nem mindig és nem pontosan illeszthetők Vesztfália örökségébe. Az ellentmondás feloldásába vélhetően Kissinger is belefáradt. 

Pekingben máig tisztelik Kissingert, akinek 1971-es titkos látogatása a kínai fővárosban megvetette az USA és Kína kapcsolatai radikális rendezésének alapjait, megszervezte Richard Nixon republikánus amerikai elnök látogatását. Az USA-ban a demokrata vezetés értetlenül és féltékenyen tekintett a százéves Henry Kissinger 2023. júliusi pekingi útjára. A republikánus eszmerendszerben gondolkodó aggastyánt demonstráltan szívélyesen fogadták, miközben a demokratapárti Biden-adminisztráció embereit, Blinken külügyminisztert, Yellen pénzügyminisztert egészében véve jeges légkör vette körül a közelmúltban tett kínai útjukon.

Moszkvában 1972-ben Richard Nixont csaknem pekingi hőfokú, közvetlen légkörű fogadtatás várta – amit ugyancsak Kissinger készített elő. A Nixon–Brezsnyev-találkozó, az aláírt három szerződés, az ABM, a stratégiai fegyverzetkorlátozásról szóló SALT I. és az amerikai, valamint a szovjet (hadi)hajók közti tengeri incidenseket kezelő egyezmény áttörést hozott a nemzetközi politikában, az enyhülés (détente) kezdetének tekinthető.