Bonyolultak a restitúciós ügyek

Üveges Krisztina

2007.10.29, 00:00

Egyre többször bukkannak fel a nemzetközi műkincspiacon az 1933–45 között a nácik és a szovjetek által eltulajdonított vagy más gyanús körülmények között gazdát cserélt műalkotá-sok, így nem csoda, hogy az aukciósházak komoly erőfeszítéseket tesznek a művek származásának vizsgálatára. A Sotheby’snél egy jogászokból és művészettörténészekből álló néhány fős csapat végzi az óriási apparátust megmozgató nyomozómunkát – mondta el lapunknak Gereben Katalin, az Equilor Fine Art Kft. munkatársa, aki nemrég a neves cég restitúciós osztályán szerzett tapasztalatokat. Az egykor eltulajdonított tárgyak összetétele rendkívül változatos: a legnagyobb alkotók műveitől a kismesterekig tart a skála. Az aukciósházaknak van olyan nyilvántartásuk, amely tartalmazza a háborús bűnösök és az áldozatok nevét, archívumukban vezetik a régi aukciók adatait, az árverések előtt ellenőrzik a műtárgyakat, hogy nem érintettek-e háborús lopásban. Sok információt adnak a független adatbázisok is; például a londoni Courtauld Institute of Art archívuma fotókkal, árverési katalógusok adataival segíti a nyomozást.

Léteznek a bejelentett lopott műveket tartalmazó adatbázisok is, a legnagyobb az Art Loss Register. Az aukciósház az eltűnt művek örököseinek is segít díjmentesen a tárgyak történetének felderítésében, de nem adhatja ki a jelenlegi tulajdonos nevét, csak figyelmeztethetik a problémára, és az érintettek lelkiismeretére bízzák hogy járnak el. Az aukciókon előkerülő lappangó művek esetében a jelenlegi és a régi tulajdonos örököse között közvetítenek. Így például a jóindulatú tulajdonos együttműködésével sikerült visszajuttatni egy potsdami alapítványnak egy 1942-ben eltűnt, majd 2000-ben a Sotheby’snél aukcióra beadott festményt, amelyet 1771-ben Nagy Frigyes vásárolt meg – idézi fel Gereben Katalin. A jogi úton való rendezés nem egyszerű. Egy restitúciós ügy általában több országot érint, ám a nemzetközi törvénykezésben nincs olyan szabály, amely alapján kényszeríthető lenne a tulajdonos a művek visszaszolgáltatására.

A nemzetközi jogban az 1981-es washingtoni konferencia irányelvei a mérvadók. Itt morális jóvátételi kötelezettséget szabtak meg, amely erős kényszert jelent. A részt vevő országok vállalták a háborúban eltulajdonított műtárgyakat tartalmazó nyilvántartások elkészítését, vannak francia, osztrák, német, holland, cseh, lengyel és amerikai állami vagy a múzeumok által folyamatosan frissített adatbázisok. Sok esetben azonban a morális kényszer nem elég.

Ismert, hogy a szovjet megszállás során óriási mennyiségű műkincs hagyta el az érintett országokat, amelyek nem kerültek vissza. Oroszország álláspontja szerint a Vörös Hadsereg jogosan rekvirált Magyarország és a többi háborús bűnös ország köz- és magángyűjteményeiből. Így aztán Moszkva legfeljebb diplomáciai fogásként tesz engedményeket restitúciós ügyekben; ahogy az például a sárospataki könyvtár elhurcolt anyagával is történt a közelmúltban.