Képek a „fehér embernek”

Takács Gábor

2008.01.21, 00:00

A vezető aukciósházak megjelenése mellett galériák százainak és folyóiratok tucatjainak a létrejötte, vásárok és múzeumok alapítása jelzi: mára nemzetközi tényezővé vált Kína kortárs művészeti piaca. Az elmúlt három évben a műkereskedelem leggyorsabban növekvő szegmensévé vált ez a piac, amelynek fontosságát mára az ázsiai ország politikai irányítói is felismerték.

A Christie’s és a Sotheby’s 2005-től rendszeresen tart kínai kortárs művészeti árveréseket Hongkongban és New Yorkban, ezeken ma már a milliós árak sem mennek ritkaságszámba. Peking és Sanghaj is egyre több külföldi céget vonz. A francia Artcurial például egy helyi partnerrel, a Sun Media Investmenttel karöltve épp tegnap rendezte meg első sanghaji aukcióját. Ezen 72 tételnyi kortárs és modern kínai festmény szerepelt, néhány tíz-, illetve pár százezer eurónak megfelelő árakon; a mezőnyben sok nemzetközileg jól ismert nevet – Zao Wou Ki, Chu Teh Chun vagy Li Shan – találtunk.

Pekingben eközben a 2007 végén nagy csinnadrattával megnyitott kortárs művészeti múzeum és kutatóközpont, az Ullens Center for Contemporary Art (UCCA) első kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők. A múzeumot az élelmiszeriparban tevékenykedő belga műgyűjtő házaspár, Guy és Myriam Ullens hozta létre azzal a céllal, hogy nemzetközi kontextusban mutassa be a kínai kortárs művészeti szcénát, és a mindeddig nagyrészt hiányzó háttérkutatásoknak is teret biztosítson. Guy Ullens az Art Newspapernek elmondta: nem a már befutott és a világpiacon óriási árakat elérő kínai művészekre helyezik a hangsúlyt, hanem a feltörekvő tehetségekre, akiket a nyugati gyűjtők többsége egyáltalán nem ismer.

Ezen vásárlók egyébként a hazai gyűjtőknél fontosabb szerepet játszanak a kínai kortárs művészet felfuttatásában. A Financial Times egyenesen a 17–19. századi, nyugati exportra termelő porcelánkészítő műhelyekkel hasonlítja össze a nyugati stílusú festészettel, szobrászattal, videoművészettel, valamint installációkkal foglalkozó pekingi és sanghaji galériákat. A kínai vevők is egyre tőkeerősebbek, ám ők ma még inkább a klasszikus művészetet, porcelánokat, kalligráfiákat keresik a hazai és a külföldi aukciókon (VG, 2007. szeptember 10., 19. oldal). A kortárs művek piacán galeristák tapasztalatai szerint egyelőre inkább csak spekulánsok mozognak, akik rövid távon próbálnak hasznot húzni az árak gyors emelkedéséből.

Így aztán nem csoda, hogy például Sanghaj művészeti negyedében, a Moganshan Road környékén minden galéria és műterem angol feliratokkal és dollárban megjelölt árakkal várja a vevőket. A város első kortárs galériáját, a ShanghART-ot is egy nyugati kereskedő – a svájci Lorenz Helbling – nyitotta meg 1996-ban, és a világ egyik legfontosabb kortárs művészeti vásárán, az Art Baselen is ő mutatkozott be elsőként a kínai galériák közül. Ugyancsak nyugati szakemberek szervezték meg tavaly szeptemberben Kína első valóban nemzetközinek tekinthető kortárs művészeti vásárát, a ShContemporaryt, majd a világ legnagyobb digitális művészeti seregszemléjét, a Shanghai eArts Festivalt.

Philip Koutouzis, a londoni és New York-i Marlborough galéria ázsiai képviselője ugyanakkor biztosra veszi, hogy hamarosan a kínai újgazdagok is rákapnak hazájuk kortárs művészetére. A művészetet egyre többen tekintik kötelező státusszimbólumnak, és a nyugati kortárs képek iránt már évek óta nagy kereslet tapasztalható az ázsiai országban. Csak idő kérdése, hogy – ebben is követve a nyugati példát – a hazai alkotókat is elkezdjék értékelni – mondja Koutouzis.

Ennek esélyét növeli, hogy a nyugati trendeket követő művészetet sokáig ellenségesen, vagy legalábbis közömbösen szemlélő kínai kommunista párt- és állami vezetés kezdi felismerni a kortárs művészet jelentőségét. Hu Csin-tao államfő a tavaly őszi pártkongresszuson kijelentette: a kultúra egyre fontosabb forrása a nemzet összetartásának és kreativitásának, és mind nagyobb mértékben járul hozzá Kína fejlődéséhez.