Nem veszik komolyan az internetet

A múlt év vége felé PayPal-szolgáltatáson alapuló, felhasználóbarát vásárlási lehetőséget vezetett be az egyik legnagyobb kortárs művészeti portálnak számító Saatchi Online. A 2006-ban alapított honlap – a legtöbb hasonló vállalkozással ellentétben – egy „kézzelfogható” galéria virtuális kiegészítéséül szolgál. Létrehozója, a reklámszakmában meggazdagodott brit műgyűjtő, Charles Saatchi alapvetően kísérletnek szánja a portált: arra kíváncsi, vajon van-e esélye a kortárs műkereskedelemben az internetnek, vagy a gyűjtők az informatikai forradalom dacára ragaszkodnak ahhoz, hogy a valóságban is lássák a megvásárlandó tárgyakat.

Egyelőre a jelek arra mutatnak, hogy a komoly műgyűjtők legfeljebb tájékozódásra használják a világhálót. A nagy számban működő internetes kereskedelmi portálok között több is van ugyan, amely – akár kizárólagos profilként, akár egy kategóriaként a sok közül – kortárs és régebbi festményeket, grafikákat és műtárgyakat is kínál, ezek azonban általában kisebb értékű, néhány száz vagy akár néhány tucat dolláros tételek; az ennél jelentősebb műveknél már csak az eredetiség bizonyítása miatt is elengedhetetlennek tűnik a hagyományos galériás vagy aukciós bemutatás. A Christie’stől a Dorotheumig több nagy aukciósház próbálkozik internetes árverések szervezésével, ám mindeddig csekély sikerrel.

Lényegében Saatchi tapasztalatai is ezt támasztják alá. A portálon ma több mint 65 ezer művész adatait és munkáit találjuk meg, a világ minden részéről: festményeket, rajzokat, fotókat, sokszorosított grafikákat. A nagy érdeklődést magyarázza, hogy Saatchi a regisztrációért nem kér pénzt a művészektől, s az eladások után sem számít fel jutalékot (ellentétben például a saját bevallása szerint „elérhető árú műalkotások forgalmazására” létrehozott Ugallery.commal). Augusztusban egy ezer művészre kiterjedő reprezentatív felmérés összesen 30 ezer dolláros heti forgalomról számolt be, novemberben egy kétezres minta 88 ezres eredményt adott. Ezekből a számokból szintén kitűnik, hogy jellemzően olyan alkotók bíznak az internetes eladásban, akikkel egy valódi galéria nem állna szóba, és akik gyakorlatilag a posztereket kiváltó, azoknál nem sokkal drágább dekorációként árulják műveiket, hasonlóan például az üdülőhelyek alkalmi festőihez. A portálra feltöltött képek alacsony árai dacára is sokan vannak, akik hónapokon keresztül hiába várnak vevőre a naponta 50 millió kattintást regisztráló honlapon.

A The Wall Street Journal ezzel kapcsolatban több műgyűjtőt is idéz, aki azt hangoztatja, hogy legfeljebb akkor venne interneten keresztül képet, ha már a valóságban is látta az adott művész alkotásait. Így aztán nem meglepő, hogy a galeristák sem tekintik komoly versenytársnak a világhálót: saját kínálatuk népszerűsítésére fontosnak tartják ugyan, de elengedhetetlennek ítélik, hogy a virtuális tér mögött valós kiállítótér is legyen. A magyarországi tapasztalatok szintén ezt erősítik meg, ugyanis a képeket és régiségeket kínáló portálokon ritkán fordulnak elő értékesebb tételek. Az internetnek a nemzetközi trendhez hasonlóan nálunk is van szerepe a piac alsóbb szegmensében (különösen olyan „szabványtárgyak” esetében, mint például az érmék vagy a könyvek), ám a galériák és aukciósházak pozícióit nem veszélyezteti.

A francia aukciós piacot felügyelő szervezet szerint a cég megsérti a vonatkozó törvényeket, hiszen – a hagyományosan működő aukciósházakkal ellentétben – nem ad garanciát a rajta keresztül megvásárolt tárgyak eredetiségére.

A francia aukciós piacot felügyelő szervezet szerint a cég megsérti a vonatkozó törvényeket, hiszen – a hagyományosan működő aukciósházakkal ellentétben – nem ad garanciát a rajta keresztül megvásárolt tárgyak eredetiségére.-->