Vásárok, támogatások, profizmus

Az utóbbi években rohamosan nőtt Budapesten a kortárs művészettel foglalkozó galériák száma, a gyűjtőkör egyre szélesebb, és – a bevételekben is érezhető módon – megnőtt a műkincspiac ezen részének presztízse. A pezsgés várhatóan a következő években is folytatódik, ugyanakkor kérdés, mennyire tudnak továbbfejlődni a galériák: sikerül-e legalább néhányuknak nyugati mércével is profi, tőkeerős céggé válnia, és rendszeres jelenlétet teremtenie a maga és a magyar kortárs művészek számára az európai és tengerentúli nagyvárosokban.

A galériatulajdonosok a külföldi művészeti vásárokon való rendszeres jelenlétet és – részben ennek finanszírozására – az állami és vállalati támogatások, illetve az adókedvezmények bővítését tartanák a legfontosabb kitörési pontnak. Egyelőre sajnos nagyon kevesen ismerik külföldön a magyar művészeket, az utóbbi időben tapasztalható javulás ellenére még mindig kevesen vásárolnak magyar alkotóktól. Ez nemcsak szakmai téren gátolja az érvényesülésüket, hanem az áraik emelkedését is komoly korlátok közé szorítja. A helyzeten csak úgy lehet javítani, hogy az alkotókat képviselő galéria igyekszik minél több művészeti vásáron megjelenni, és azokon rendszeresen kiállítani. Többek közt az ilyen vásárokon való eladással lehet a művészt bevezetni a műtárgypiacra. A rangos rendezvényeken való rendszeres, stabil jelenlét azonban meglehetősen költséges „mulatság”, és ma még túlmutat egy hazai galéria anyagi lehetőségein. Éppen ezért szorgalmazzák az érintettek, hogy a kulturális kormányzat ismerje fel a képzőművészet külföldi piacokra való bevezetésének a fontosságát, és adjon rendszeres támogatásokat erre a célra. Az adózás terén is könnyítéseket szorgalmaz a szakma, például azt, hogy a kortárs művek eladásánál alkalmazott áfa – a legtöbb európai ország mintájára – kedvezményes kulcsú legyen.

Az egyik legrégebben működő hazai kortárs galériának számító Várfok tulajdonosa, Szalóky Károly szerint az is fontos lenne, hogy a „galériás boom” során létrejött-létrejövő új helyszínek valóban galériaként kívánjanak működni, tehát vállalják a név viselésével járó terheket. Legyen például rendszeres nyitva tartásuk, jelentessenek meg kiadványokat, tartozzon hozzájuk valamilyen művészkör, és tevékenyen közreműködjenek a hozzájuk tartozó művészek elismertetésében. Kívánatos lenne, ha az újonnan alakultak nemcsak ugyanazt a néhány, már mások által rendszeresen képviselt művészt akarnák bemutatni, hanem maguk is vállalnák a „felépítés” kockázatát.

Bagyó Anna művészeti tanácsadó a galériák üzlethelyiségeinél is szükségét érzi a fejlődésnek. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban – sőt már az olyan „feltörekvő” központokban is, mint Moszkva, Dubai, Peking vagy Sanghaj – egyre inkább az a jellemző, hogy a kortárs galériák csapatostól kiköltöznek félig-meddig elszlamosodott negyedekbe, külvárosi ipari létesítményekbe, használaton kívüli elhagyott vámházakba, raktárépületekbe. Ezekben sokkal nagyobb terük van a kiállításokra, nagyméretű művek, installációk, projektek bemutatására, elférnek a tágas, könnyen kezelhető és a gyűjtő számára is áttekinthető műtárgyraktárak és irodaterek is. Ráadásul a hasonló profilú cégek a „bevásárlóközpont-effektus” révén egymást is erősítik, és koncentráltságuk eredményeként a kortárs művészet felé a közönség érdeklődését, a látogatottságot is növelik. Ezzel szemben Magyarországon és Kelet-Közép-Európa legtöbb városában még mindig a lakásgalériák vagy a szűk terű kiállítóterek, műtárgyraktárak határozzák meg az összképet, holott ezeket a Budapestre látogató külföldi gyűjtők, sőt, az üzleti szférában mozgó, a nyugati viszonyokat ismerő magyarok sem „romantikusnak”, hanem inkább korszerűtlennek és idejétmúltnak érzik – mondja Bagyó Anna. Ez szerinte akkor is amatörizmust sugall, ha a műalkotások egyébként magas színvonalúak és a galéria programja is példás.

Ha Budapesten is kialakulna egy nyugati mintájú galériás központ, azzal sokat nyerhetnének a piaci szereplők. Persze a külföldi tapasztalatok alapján állami, önkormányzati és befektetői pénzekre is szükség lenne ahhoz, hogy beinduljon egy ilyen projekt, felújítsák a kiválasztott ingatlant. Értesüléseink szerint a nyár elején történtek lépések egy IX. kerületi épület, a Tűzoltó és a Liliom utca kereszteződésénél lévő egykori BÁV-raktárcsarnok ilyen jellegű hasznosításának a megszervezésére, de hamar kiderült: az egyes galériák érdekeit, szempontjait nem könnyű közös nevezőre hozni. Mindenesetre ősszel folytatódik a diskurzus, hiszen a galériás centrum gondolata – egyebek mellett a ferencvárosi a közraktárak felújítása kapcsán is – nagyon benne van a levegőben.

Galériás utca

„A 18 éve működő galéria művészköre viszonylag stabil, de néha szükség van frissítésre: ennek első állomása a jövőben a Várfok által létrehozott Spiritusz Galériába mint »előszobába« való bekerülés lehet. Művészeink külföldi bevezetése érdekében fontosak a nemzetközi vásárok, valamint a cserekiállítások, ezért a jövőben is szeretnénk fenntartani a párizsi Keller Galériával kialakult kapcsolatot. A Várfok a gazdasági helyzet miatt elveszítette egyik jelentős támogatóját. Terveink megvalósításának kulcsa, hogy olyan szponzort találjak, aki felismeri a tradicionális galéria presztízsépítő erejét, és hosszú távon szeretne együttműködni velünk. Fontosnak tartom azt is, hogy a Várfok utca mint »galériás utca« továbbra is látványosság és tájékozódási pont maradjon a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők és a gyűjtők számára. Ehhez az kell, hogy a közös megnyitókon kívül egyéb művészeti események is legyenek a környéken.”

Szoboszlai János, acb Galéria

Áremelési dilemma

„Az acb évek óta rendszeresen szerepel a kölni, bolognai és bécsi kortárs művészeti vásárokon, ám mostantól erre aligha lesz lehetősége, hiszen – az ötödik születésnapjának elmúltával – immár nem számíthat kedvezményes standbérlési tarifákra és szponzorációra. Ez azt jelenti, hogy az eddigi bő kétmillió helyett több mint 4,5 millió forintot kellene egy-egy vásárra költeni, és ezt már nehéz az eladásokból kitermelni. A többi magyar galéria is hasonló okok miatt szerepel rendszertelenül a nemzetközi porondon. Az eladási árak emelése sem jelent egyértelmű kitörési pontot. A gyűjtői visszajelzésekből és a piaci árak összehasonlításából ugyan kiderül, hogy a nívós magyar alkotók (az acb esetében elsősorban Szűcs Attila) ára nemzetközi szinten alacsony, de ha emelnék azokat a galériák, akkor idehaza nem tudnák ezt érvényesíteni – különböző árak alkalmazása pedig ellentétes a kortárs műkereskedelem alapelveivel.”

Pőcze Attila, Vintage Galéria

Fotóművészet

„A fotóművészetre szakosodott Vintage 1999 óta folyamatosan jelen van a világ egyik vezető fotóvásárának számító Paris Photón, és a bécsi és a bolognai kortárs művészeti vásárokon is szerencsét próbált. Ez utóbbiak azonban inkább regionális jelentőségűek, így a jövőben a Paris Photo mellett más szakosított rendezvényekre (például a Photo Londonra) szeretne koncentrálni a cég. A fotográfia gyűjtőinek köre 1997 óta fokozatosan bővül, és a következő években a piac jelentős növekedés előtt áll. A különböző szereplők egyelőre nem egymás rovására, hanem inkább egymást erősítve építik a műfaj renoméját. A magyar kortárs művészek közül éppen a fotóval (is) foglalkozó alkotóknak van a legjobb esélyük a külföldi sikerre, mivel a műveik nagyon jól kapcsolódnak a kortárs művészet nemzetközi párbeszédébe. Ezt igazolják Gyenis Tibor, Gerhes Gábor, Szabó Dezső, Kudász Gábor Arion külföldi vásárokon elért sikerei.”

Kozma Péter, kArton Galéria

Átláthatóság

„A magyarországi kortárs piac jövője szempontjából az a legfontosabb, hogy átláthatóvá váljanak a viszonyok. Ma még többszörös árdifferenciák és bizonytalan provenienciák nehezítik az eligazodást. Ebből a szempontból fontos, hogy most már érdemi adókedvezmények segítik a vállalati műgyűjtés erősödését. Ha letisztulnak az értékviszonyok, akkor később – nyugati mintára – hitelfedezetként is számolni lehet egy-egy kollekcióval, sőt akár tőzsdére is lehet vinni egy-egy jelentős gyűjteményt, a mecenatúra pedig a céges goodwill szerves részévé válhat. A magyar galériák külföldi szereplésével kapcsolatban kulcskérdés, hogy ne elszigetelten, véletlenszerűen jelenjenek meg a hazai cégek egy-egy művészeti vásáron, hanem valahogyan egyesítsék az erőforrásokat. Ehhez állami támogatásra vagy akár olyan »ernyőre« is szükség lehet, amely alatt a külföldi közönség számára jobban azonosíthatóvá válnak a hazai galériák.”

Kozák Gábor, Godot Galéria

Támogatásra várva

„A továbbfejlődés egyik kulcsa az lehet, ha a galéria rendszeresen szerepel külföldi művészeti vásárokon. Ez azonban komoly kiadást jelent, és nem biztos, hogy rövid távon megtérül. A budapesti Art Fair már minden valamirevaló galéria számára kötelező körnek számít, és nagyjából be is hozza a ráfordításokat. A komolyabb külföldi nyomuláshoz viszont vállalatok, magángyűjtők vagy az állam támogatására lenne szükség. Létezik ugyan egy-két pályázati lehetőség, ám nehéz éveken át rendszeres jelenlétet biztosítani akár csak egy vásáron is, márpedig az egyszeri kiutazás nem sokat ér. A nyugaton szokásos művész-galerista modell teljes átvételéhez a hazai galériák nem elég tőkeerősek. A Godot helyzetét tovább bonyolítja, hogy az általa képviselt középgenerációs művészek pályája jóval a közös munka megkezdése előtt elkezdődött, ezért a művészek meglévő kapcsolatrendszerét is integrálni kellett a megegyezésekbe.”

Romvári Márton, Inda Galéria

Terjeszkedés

„A 2006 őszén létrejött Inda Galéria az egymást váltó kiállítások mellett az idén tavasszal neves előadókat – például Petrányi Zsolt Műcsarnok-főigazgatót – felvonultató kortárs művészeti »szabadegyetemet« is útnak indított. Ennél fontosabbak azonban szakmai és főleg üzleti szempontból a külföldi terjeszkedésre vonatkozó tervek. Egyrészt nagy lendülettel igyekszünk kijutni határon túli művészeti vásárokra, másrészt középtávon szeretnénk külföldön is »leányvállalatot« alapítani. Úgy látjuk ugyanis, hogy a mai, globalizált világban kitartó munkával a magyar művészek árait is nemzetközi szintre lehet hozni, a karrierjüket beágyazni a nemzetközi vérkeringésbe, és ugyanezt az utat a legsikeresebb hazai galériák is bejárhatják. Ami a hazai piaci viszonyokat illeti, biztos, hogy már nem működhet sokáig az a mentalitás, amely szerint a művész a galériákat megkerülve a műteremből igyekszik minél több képet eladni a hozzá betévedő gyűjtőknek.”

Galériás utca

„A 18 éve működő galéria művészköre viszonylag stabil, de néha szükség van frissítésre: ennek első állomása a jövőben a Várfok által létrehozott Spiritusz Galériába mint »előszobába« való bekerülés lehet. Művészeink külföldi bevezetése érdekében fontosak a nemzetközi vásárok, valamint a cserekiállítások, ezért a jövőben is szeretnénk fenntartani a párizsi Keller Galériával kialakult kapcsolatot. A Várfok a gazdasági helyzet miatt elveszítette egyik jelentős támogatóját. Terveink megvalósításának kulcsa, hogy olyan szponzort találjak, aki felismeri a tradicionális galéria presztízsépítő erejét, és hosszú távon szeretne együttműködni velünk. Fontosnak tartom azt is, hogy a Várfok utca mint »galériás utca« továbbra is látványosság és tájékozódási pont maradjon a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők és a gyűjtők számára. Ehhez az kell, hogy a közös megnyitókon kívül egyéb művészeti események is legyenek a környéken.”

Szoboszlai János, acb Galéria

Áremelési dilemma

„Az acb évek óta rendszeresen szerepel a kölni, bolognai és bécsi kortárs művészeti vásárokon, ám mostantól erre aligha lesz lehetősége, hiszen – az ötödik születésnapjának elmúltával – immár nem számíthat kedvezményes standbérlési tarifákra és szponzorációra. Ez azt jelenti, hogy az eddigi bő kétmillió helyett több mint 4,5 millió forintot kellene egy-egy vásárra költeni, és ezt már nehéz az eladásokból kitermelni. A többi magyar galéria is hasonló okok miatt szerepel rendszertelenül a nemzetközi porondon. Az eladási árak emelése sem jelent egyértelmű kitörési pontot. A gyűjtői visszajelzésekből és a piaci árak összehasonlításából ugyan kiderül, hogy a nívós magyar alkotók (az acb esetében elsősorban Szűcs Attila) ára nemzetközi szinten alacsony, de ha emelnék azokat a galériák, akkor idehaza nem tudnák ezt érvényesíteni – különböző árak alkalmazása pedig ellentétes a kortárs műkereskedelem alapelveivel.”

Pőcze Attila, Vintage Galéria

Fotóművészet

„A fotóművészetre szakosodott Vintage 1999 óta folyamatosan jelen van a világ egyik vezető fotóvásárának számító Paris Photón, és a bécsi és a bolognai kortárs művészeti vásárokon is szerencsét próbált. Ez utóbbiak azonban inkább regionális jelentőségűek, így a jövőben a Paris Photo mellett más szakosított rendezvényekre (például a Photo Londonra) szeretne koncentrálni a cég. A fotográfia gyűjtőinek köre 1997 óta fokozatosan bővül, és a következő években a piac jelentős növekedés előtt áll. A különböző szereplők egyelőre nem egymás rovására, hanem inkább egymást erősítve építik a műfaj renoméját. A magyar kortárs művészek közül éppen a fotóval (is) foglalkozó alkotóknak van a legjobb esélyük a külföldi sikerre, mivel a műveik nagyon jól kapcsolódnak a kortárs művészet nemzetközi párbeszédébe. Ezt igazolják Gyenis Tibor, Gerhes Gábor, Szabó Dezső, Kudász Gábor Arion külföldi vásárokon elért sikerei.”

Kozma Péter, kArton Galéria

Átláthatóság

„A magyarországi kortárs piac jövője szempontjából az a legfontosabb, hogy átláthatóvá váljanak a viszonyok. Ma még többszörös árdifferenciák és bizonytalan provenienciák nehezítik az eligazodást. Ebből a szempontból fontos, hogy most már érdemi adókedvezmények segítik a vállalati műgyűjtés erősödését. Ha letisztulnak az értékviszonyok, akkor később – nyugati mintára – hitelfedezetként is számolni lehet egy-egy kollekcióval, sőt akár tőzsdére is lehet vinni egy-egy jelentős gyűjteményt, a mecenatúra pedig a céges goodwill szerves részévé válhat. A magyar galériák külföldi szereplésével kapcsolatban kulcskérdés, hogy ne elszigetelten, véletlenszerűen jelenjenek meg a hazai cégek egy-egy művészeti vásáron, hanem valahogyan egyesítsék az erőforrásokat. Ehhez állami támogatásra vagy akár olyan »ernyőre« is szükség lehet, amely alatt a külföldi közönség számára jobban azonosíthatóvá válnak a hazai galériák.”

Kozák Gábor, Godot Galéria

Támogatásra várva

„A továbbfejlődés egyik kulcsa az lehet, ha a galéria rendszeresen szerepel külföldi művészeti vásárokon. Ez azonban komoly kiadást jelent, és nem biztos, hogy rövid távon megtérül. A budapesti Art Fair már minden valamirevaló galéria számára kötelező körnek számít, és nagyjából be is hozza a ráfordításokat. A komolyabb külföldi nyomuláshoz viszont vállalatok, magángyűjtők vagy az állam támogatására lenne szükség. Létezik ugyan egy-két pályázati lehetőség, ám nehéz éveken át rendszeres jelenlétet biztosítani akár csak egy vásáron is, márpedig az egyszeri kiutazás nem sokat ér. A nyugaton szokásos művész-galerista modell teljes átvételéhez a hazai galériák nem elég tőkeerősek. A Godot helyzetét tovább bonyolítja, hogy az általa képviselt középgenerációs művészek pályája jóval a közös munka megkezdése előtt elkezdődött, ezért a művészek meglévő kapcsolatrendszerét is integrálni kellett a megegyezésekbe.”

Romvári Márton, Inda Galéria

Terjeszkedés

„A 2006 őszén létrejött Inda Galéria az egymást váltó kiállítások mellett az idén tavasszal neves előadókat – például Petrányi Zsolt Műcsarnok-főigazgatót – felvonultató kortárs művészeti »szabadegyetemet« is útnak indított. Ennél fontosabbak azonban szakmai és főleg üzleti szempontból a külföldi terjeszkedésre vonatkozó tervek. Egyrészt nagy lendülettel igyekszünk kijutni határon túli művészeti vásárokra, másrészt középtávon szeretnénk külföldön is »leányvállalatot« alapítani. Úgy látjuk ugyanis, hogy a mai, globalizált világban kitartó munkával a magyar művészek árait is nemzetközi szintre lehet hozni, a karrierjüket beágyazni a nemzetközi vérkeringésbe, és ugyanezt az utat a legsikeresebb hazai galériák is bejárhatják. Ami a hazai piaci viszonyokat illeti, biztos, hogy már nem működhet sokáig az a mentalitás, amely szerint a művész a galériákat megkerülve a műteremből igyekszik minél több képet eladni a hozzá betévedő gyűjtőknek.”-->