Fontosabbá válhat az öngondoskodás

A parlament előtt van a nem kis felzúdulást keltett törvényjavaslat a magánnyugdíjpénztárakról, amelylyel visszaáramlik a második pillérben felhalmozott vagyon az államhoz. Mint az köztudott, az eddigi három lábon álló rendszerből kivették a középsőt, a kötelező magán-nyugdíjpénztári ágat, és megtartják az állami, tehát az első, illetve az önkéntes, azaz a harmadik pillért. Mindeközben a hárommillió tag nincs könnyű helyzetben, hiszen január végéig el kell döntenie: visszalép vagy megtartja privát nyugdíjszámláját, és lemond későbbi állami nyugdíjjogosultságáról. Mennyire érzi bizonytalannak a helyzetüket?

Úgy vélem, ez a radikális átalakítás nem olyan nagy tragédia, mint amilyennek látszik, hiszen a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak eleve a kötelező járulékfizetési rendszer részét képezték, amelyeket most a nagyobb pénzügyi katasztrófák megelőzése miatt visszaterelnek az államhoz. A probléma szerintem nem gazdasági – a lépés kényszerű racionalitása az unióban zajló fejlemények tükrében védhető –, hanem inkább alkotmányossági, ugyanis az állam ígéreteivel és a magántulajdon értelmezésével kapcsolatos gondok merülnek föl. Azt mindenesetre látni kell, hogy a középső nyugdíjpénztári pillérben – amely 1998 óta gyűjti a munkavállalók megtakarításait, s jelenleg a bruttó munkabérük 8 százaléka vándorol oda – eddig 3000 milliárd forint halmozódott fel, amely egyszerűen hiányzik az államnak ahhoz, hogy az aktuális kötelezettségeinek drasztikus adóemelés vagy további kölcsönfelvétel nélkül eleget tudjon tenni. Másfelől egy emberre vetítve a magán-nyugdíjpénztári egyenleg átlagosan egymillió forint, ez a nyugdíj szempontjából jelentéktelen öszszeg – ugyanis ezt életjáradékra kell átszámolnunk, ha nyugdíjról beszélünk. 62 éves korban történő nyugdíjba lépést feltételezve a férfiak 15-16, a hölgyek 20-21 nyugdíjasévre számíthatnak, vagyis másfél-két évtizedre elegendő havi járadékot kellene (kellett volna) biztosítania annak az egymillió forintos átlagos magánpénztári egyenlegnek. Ez nyilvánvalóan csak nagyon csekély összeg lehetett volna, amellyel képtelenség megakadályozni a megszokott életszínvonal drámai zuhanását a nyugdíjaséveinkben. Komoly problémának éppen ezért azt tartom, hogy az 1996-os nyugdíjreform ellenére sem sikerült érdemben változtatni az állammal kapcsolatos társadalmi csodaváráson a nyugdíjakat illetően. Ezen a téren talán most bekövetkezhet változás: minden olyan magánszemély, aki képes arra, hogy havonta akár egy kisebb összeget is félretegyen, egyre inkább arra érez késztetést, hogy azt az összeget valóban a saját személyes nyugdíjas jövője biztosítására fektesse be, hiszen csak így teremthet esélyt az életszínvonala legalább egy részének a megőrzésére. Jelenleg közel kétmillió ember csak a minimálisan kötelező járulékokat fizeti, s ez minden jel szerint a jövőben is így marad, amelynek alapján még a létminimumon való tengődésre sem nagyon alkalmas várható minimális nyugdíjra – a mai árfolyamok mellett nagyjából havi 100 euróra – szerezhet jogosultságot.

Egyes elemzői vélemények szerint a kormány lépését az unió rugalmatlansága okozta, miszerint Magyarország több kelet-közép-európai tagállammal együtt azt próbálta elérni, hogy a kötelező magánnyugdíjrendszer működése miatt keletkező államháztartási hiány ne duzzaszsza a statisztikákban megjelenő államadósságot. A kérésre azonban nemleges válasz érkezett. A rövid távú szemlélet meglátása szerint mennyiben hathat ki a hoszszabb távon fenyegető problémára, nevezetesen, hogy egyes számítások szerint 2050 körül – a nyugdíjasok számának megugrása miatt – a nyugdíjkiadások mértéke akár a GDP 10 százalékát is elérheti, ami nem csekély terhet jelentene az állami büdzsének?

A tények makacs dolgok: már most sincs elegendő olyan aktív korú dolgozó, akit hatásosan kötelezhetne az állam járulékfizetésre, s számuk a jövőben törvényszerűen tovább fogy. Ez pedig hosszú távon komoly társadalmi feszültséget gerjeszt. A járulékbevétel eddig is alig 10 hónapra volt elegendő, a maradék két hónapnyi befizetést az államnak kellett „állnia” – egyebek között ezt a fenntarthatatlan helyzetet próbálja orvosolni a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak visszaterelése a társadalombiztosítási járulékok közé. Hosszú távon számos problémát kellene megoldania a kormánynak, ám úgy tűnik, a rövid távú gondok ennél nagyobbak voltak: az államnak tágítania kellett a saját mozgásterét, viszont az ehhez szükséges hiánycélnöveléshez nem kapott uniós engedélyt. Így végül nem sok választása maradt, ha tartani kívánta magát adócsökkentést ígérő programjához. A költségvetési hatások mindenesetre rövid távon pozitívak: összességében 3000 milliárd forintnyi, a GDP 10 százalékát is meghaladó mértékű vagyon áramolhat be az államkasszába, így hiány helyett akár 7 százalékos többlete is lehet a költségvetésnek. A kormány lépése nagyon jól is „elsülhet”, feltéve, ha a visszairányított tételekből az adósságszintet csökkenti és nem a folyó kiadásokat finanszírozza.

Ön többször is hangoztatta, hogy e kérdésben az hozhatna megoldást, ha a nyugdíjrendszer és az egészségbiztosítás időskori alapellátásainak hosszú távú finanszírozása a munkajövedelmek adóztatása helyett a fogyasztást terhelő adók révén valósulna meg. Így nem csupán a jövedelmüket bevalló kisebbség vállát nyomná az időskori ellátás problémája, hanem minden fogyasztóét…

Nem szabad elfelejteni azonban, hogy minden nagy ellátórendszer csak a legkisebb közös többszörös elve alapján működhet, vagyis a minimum felé hajlik. Az állam egy minimális alapnyugdíjat fizetne az érintetteknek, ám ha valaki olyan nyugdíjjövedelemre vágyik, amely biztosítja a méltóságteljes, egészséges és jó élet anyagi feltételeit mindhalálig, azt csak privát megoldások révén teremtheti meg. Saját tőkefelhalmozásra van szükség, azaz öngondoskodásra, amelyre számos lehetőséget kínál a BROKERNET Csoport. A magánszemélyek mellett a vállalatok számára is vonzó a kínálatunk, különösen a cafeteria-rendszer keretében. Az adóoptimalizációt lehetővé tevő konstrukciókkal ugyanis a cég csökkentheti a társaságiadó-alapját, miközben az érintett szerződések egészen a felhasználásukig adó- és járulékmentesek. Ez az egyedi sajátosság a mostani időszakban felértékelődik, mint ahogy a munkavállaló számára elérhető előnyök is.