Olimpiai megnyitó: nincs globális kultúra, ez a show nem nekem készült – Réz András reagált

Réz András távolabbról közelítette meg a témát, és Peter Sloterdijk német filozófust idézte, aki szerint a világnak, amelyben élünk, a harag, valamint a felháborodás az üzemanyaga. Persze, ha vannak ilyen indulatok, a túloldalon szükségképpen megjelenik a rajongás, szurkolás, feltétel nélküli elfogadás – tette rögtön hozzá.

Hogyan tudjuk értékelni az olimpiai megnyitót mint szórakoztatóipari terméket?

Réz András szerint a botrány valójában a show egyetlen eleme körül bontakozott ki, ráadásul a sebesen felháborodók nem biztos, hogy megnézték, pontosan mi történt ott, és nem gondolkodtak rajta hosszasan. „Elkezdtek belelátni olyasmit, amit én nem látok. Zsidó-keresztény kultúrában nőttem fel ebben az országban, jártam iskolába, találkoztam Názáreti Jézus különféle ábrázolásaival. Párizsban készült egy díszlet, egy nagyon hosszú asztal, egyfajta kifutó, amelynek mindkét oldalán ültek. Aki belelátja, belelátja. Belelátni abba a gömbölyded, furcsa tiarát viselő dj-be Jézust? Lehet, hogy nem ugyanazokat az olvasmányokat forgattuk?” – tette fel a költői kérdést.

De ennél sokkal több vetülete van ennek a történetnek – folytatta –, a következő például az, hogy maga a show miről szól, milyen értékei vannak. „Abból indultam ki, hogy nem nekem készítették a show-t, mert én úgy gondolom, nincsen globális kultúra. Itt pedig egy furcsa kísérlet szemtanúi voltunk: hogyan lehet nagyon sokféle kulturális »izét« az egész világnak megjeleníteni, mert a ceremóniát a világ minden táján nézik. Dönthettek volna úgy is, hogy Párizst mutatják be. Az sem lett volna könnyű feladat, mert a francia fővárosnak rengeteg arca van. 

Itt az történt, hogy kiemeltek bizonyos divatos eszméket, majd elhelyezték őket egy retrobuliban, amely a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét elevenítette fel. Az asztal engem sokkal inkább emlékeztet a Hair asztalára. A végén – amikor a tányérfedő alól felbukkan Dionüszosz, az ivós, zabálós isten, nekem megidézte picit az 1973-ban készült A nagy zabálás című filmet is, ezzel pedig pluszjelentést kapott a gömbölyded hölgy a kék ruhában. Ezt erősítené az is, hogy a Szajnán – számomra nem feltétlenül rokonszenvesen – előadták John Lennon 1971-es Imagine című dalát. Furcsa próbálkozásokat látunk, hogy egyetemes üzenete legyen a produkciónak.”

Kérdés kérdés után – hosszú sorban 

Réz András azt mondja, fel kell tenni azt a kérdést is, mi a funkciója az olimpiának. „A világbékéről beszélünk? Egy nagyszabású, többnyire veszteséges – Los Angelest leszámítva – üzleti vállalkozásról? Országimázs vagy városimázs teremtése lenne a cél?” Felidézte, hogy amikor 1960-ban Róma, majd 1964-ben Tokió megmutatta magát, azok valóban fontos pillanatok voltak. „A háború után 15 évvel Itália valami újat mondott el magáról, azt, hogy él, hogy a dizájn hazája, és erős ipari ország. Tokió azt mondta, mi vagyunk a technológia új csillaga.” 

Mit mondott most Párizs?

Az esztéta higgadtságot javasol, azt tanácsolja, kerüljük a haragot és felháborodást. Véleménye szerint Párizs azt üzente: a más a szép. De újabb kérdést tett fel: „Mi a helyzet azokkal, akik mások, mint a mások?” Miközben ezeket az eszméket összerakják, lehet-e ebben a városban élni? Helyénvaló dolog-e a hétköznapi emberek életét alárendelni egy ilyen eseménynek? 

„Aztán feltehetjük a következő kérdést, hogy jó-e olimpikonnak lenni Párizsban, ahol a politikai korrektség jegyében diétáztatják őket egy újrahasznosított környezetben. Ilyenkor csöndes kétségek matatnak bennem, hogy milyen nyomot hagy bennük, amikor azt sugallják, 

• ne egyél húst, 
• tartózkodjál a hasábburgonyától és 
• legfőképpen ne szexelj!

Franciás életérzés? Ha már a műsorban megjelenítették Dionüszoszt, tisztelettel kérdezzük: hol marad az életöröm?”

Mi marad, minek lesz jelentősége?

Réz András azt fejtegette, ha többféle szempontból vizsgáljuk a történteket, mindig felbukkan egy újabb kérdés. Például az is, hogy nem verjük-e át saját magunkat, nem hagyjuk-e, hogy furcsa, hirtelen támadt eszmék sodorjanak bennünket. Meg hogy az indulatok, a harag és a felháborodás előbbre viszi-e a világot, közelebb visz-e bennünket egymáshoz. Föl kell tenni azt a kérdést is, mi marad az olimpia után, mi marad az emberek lelkében. 

A következőképpen zárta a beszélgetést: „Fura világ ez, és nem biztos, hogy a fölhorgadás a szellemi környezetet kímélő fűtőanyag lenne. A szórakoztatóipart pedig nem kellene összemosni a hatalomiparral, mert ha a hatalom felhasználja, hogy vannak rajongók és vannak felháborodók, az tovább ront a helyzeten.”