A korona nyomában

A szlovák korona középárfolyamának eltolása ismét rávilágít arra a markáns különbségre, amely Magyarországot jellemzi a többi visegrádi országgal összehasonlítva: a nemzeti valuták reálfelértékelődése nálunk többé-kevésbé stabil árfolyammal, az inflációs különbség révén zajlott le az elmúlt években, míg másutt erőteljes nominális felértékelődés és alacsony infláció mellett. Megtapasztalhattuk azt is, melyik okoz nagyobb károkat a magasabb adósságszolgálat, a rohamosan terjedő devizahitelezés és a lassabb gazdasági növekedés formájában.

Az ötéves csúcsra kúszó forintárfolyam ennek ellenére ismét felerősítette azok hangját, akik szerint ez a szint nincs összhangban a gazdasági fundamentumokkal. De hol van az egyensúlyi árfolyam, ha egyáltalán létezik ilyen? A többletbe forduló külkereskedelmi mérleg az mutatja, az exportőrök köszönik szépen, megvannak. Legalábbis a multik biztosan, akik a kivitel túlnyomó részét előállítják. Elméleti vita legfeljebb arról lehet, hogy mit kezdjünk azokkal a kis- és középvállalatokkal, amelyek költsége forintban, bevétele euróban jelentkezik, vagy az olcsó import kiszorítja termékeiket a belföldi piacról. Az ő vállukról nyilván levenné az alkalmazkodási kényszert a gyengébb forint, de láttuk, milyen áron. Ráadásul a hazai tulajdonú kkv-k nagy része a szolgáltató szektorban működik, amelyek kibocsátása nem helyettesíthető külföldről (non-tradeable). Az ő számukra akár előnyös is lehet izmosodó valutánk.

Egyébként meg az a nagy helyzet, hogy a forint árfolyamát – különösen a februári sáveltörlés óta – végső soron úgyis a piac határozza meg. Az inflációs célt követő jegybank legfeljebb befolyásolni tudja a várakozásokat (ha kellően hiteles), de tartósan szembemenni velük nem. Az igazán érdekes kérdés – mint most, Szlovákia esetében is – majd inkább az lesz, milyen árfolyammal lépjünk be az eurózónába. De azon még lesz időnk gondolkodni...