Rejtett tartalékok

Határozott üzenetet fogalmazott meg az új nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszter, amikor olyan deregulációra, a bürokráciát érintő költségcsökkentésre tett ígéretet, amely öszszességében a GDP 6,5 százalékára rúgó költségeket az uniós átlagra, azaz a jelenlegi szintnek majdnem a felére szorítaná le. Ez a nyilatkozat annak is beismerése, hogy a jogi és üzleti folyamatok bürokratizálása terén rossz úton járunk.

Jóhiszeműen feltételezhető persze, hogy akár a munkaügyi szabályozás, akár a közbeszerzés, akár az adóügyek terén, akár más területeken a bizonyos időközönként kialakuló túlszabályozottság többnyire inkább az azokra ható tehetetlenségi erőkből fakad. Kialakításukkor ugyanis mindeddig a szabályozási biztonság, a visszaélések kiszűrése, az ellenőrizhetőség megteremtése olyan, mindent megelőző szempont volt, amelynek a hatékonyságot, az ésszerűséget nemcsak hogy alá kellett rendelni, de ez utóbbiakat akár figyelmen kívül is lehetett hagyni. Ez vezethetett olyan rendszerek kialakításához, amelyben példának okáért nemzetközi cégcsoportok azért nem hoznak létre hazánkban oktatóközpontokat, mert tréningjeikre nem tudnak munkavállalási engedély nélkül külföldi résztvevőket meghívni, a közbeszerzéseink és más hasonló hatósági eljárásaink során keletkező felesleges papírmennyiség pedig kétségbeejtően rossz példát ad a környezettudatosságra.

Eközben az adóügyi szabályozásban egyik évről a másikra a legkisebb megrázkódtatás nélkül sikerült 59-féle adóbevallást 23-ra csökkenteni s azok adattartalmát is ésszerűsíteni, ez persze eredmény a jövőre nézve, de jelzi a korábbi szabályozás ésszerűtlenségének mértékét is. S még mindig léteznek olyan adóbevallások, amelyekben egymással átfedésben lévő adatokat kell feltüntetni, majd sokszor több, egymással párhuzamosan dolgozó hatóságnak kell a rendelkezésére bocsátani, melyek ezt követően egymástól függetlenül dolgozzák fel és ellenőrzik a megkapott adatokat, s juthatnak belőlük akár egymással ellentétes következtetésekre. Jó példa erre a cégek által hamarosan benyújtandó társaságiadó-bevallás és az akár több önkormányzathoz – olykor eltérő adatstruktúrával – benyújtandó iparűzésiadó-bevallások, amelyek tartalma viszont nagyrészt megegyezik.

Ráadásul a túlbürokratizált szabályozás az ellenőrizhetőségnek nagyon gyakran csupán a látszatát kelti, s a nehezen nyomon követhető, formalizált folyamatokból sokszor éppen a lényeglátás hiányzik. A korábbi szabályozási gyakorlatból jó példa, hogy amíg az adóhatóság az áfa-visszaigénylést szinte kizárólag szabályosan kiállított számlák formai szemléletű ellenőrzésével igyekezett kontroll alatt tartani, addig a gyakorlatával apró gépelési hibák, figyelmetlenségek miatt számos jóhiszemű adófizető életét keserítette meg, miközben a fiktív, de formailag szabályosnak látszó számlák gyártása önálló iparággá vált.

Ezt a fajta szemléletet – mind a külföldi tapasztalatokra, mind a nemrég megnyilvánult döntéshozói akaratra is figyelemmel – fel kell hogy váltsa a jogi és üzleti folyamatok valós kockázataira összpontosító s a bürokratizált folyamatszabályozás látszólagos biztonságától eltávolodni képes ügyviteli rend. Tanulságul szolgálhat, hogy más uniós tagállamok a tényleges visszaélési területek, valós veszélyek alapos megismerésével és feltárásával eredményes, olykor statisztikai adatokon alapuló ellenőrzési módszerek alkalmazásával akár a hazainál hatékonyabb hatósági rendszert is képesek működtetni, ráadásul lényegesen alacsonyabb költségigények mellett. S talán a legfontosabb, hogy ezen fejlődési folyamat versenyképességre gyakorolt jótékony hatása többszörös: egyrészt a hatékonyan szervezett adminisztráció eleve költségektől, munkatehertől szabadítja meg a vállalkozói szektort, másrészt a költségvetésben elérhető mintegy 750 milliárdos megtakarítás az eddig tervezettnél lényegesen látványosabb adószerkezet-átalakításra adhat teret.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója