A kormány számonkérhetősége vagy számvitele

Az ellenzék a politikai támadása során „veszélyes machinációnak” és „ködösítésnek” minősítette a lépést. Az egyik beavatott úgy fogalmazta meg a kérdését: „Vajon eljön az az idő is, amikor fejvadász cégek vesznek fel minisztereket?” Egy fiatal képviselő kijelentette: „Franciaországot nem lehet úgy irányítani, mint egy csavargyárat.”

Adódik azonban a kérdés, hogy mi olyan abszurd abban, ha létrejön egy mérce, amely szerint le lehetne mérni Sarkozy kampányígéreteinek a teljesítését. Az új miniszterek 2007. júniusi kinevezésekor minden tárca vezetője levélben kapta meg az eléje kitűzött célok és feladatok összességét. Vajon nem lenne-e normális olyan eszközök kimunkálása, amelyekkel számon lehetne kérni a teljesítést az egyes tárcák vezetőitől?

A francia gazdaság korszerűsítésének központi elemévé vált az „eredményesség” kultúrája. Miért ne lehetne ugyanezt alkalmazni a kormányra, amely hagyományosan mindig belesüppedt a passzivitásba és a lomhaságba? A mérhető normák megteremtése nem korlátozódik Franciaországra. Gordon Brown brit kormányfő már a pénzügyminisztersége kezdetekor a számszerűsíthető célok alkalmazását tette a vezetési módszerei alapjává.

Állami számvevőségi intézményből Franciaországban kettő is van: a Cour des comptes, illetve az Inspection générale des finances. Ezeknek megvannak a feladataik ellátásához szükséges kapacitásaik, emellett időszakonként intézményesen felülvizsgálják az egész igazgatási politikát. Egy magántulajdonban lévő auditáló cég azonban képes a törvényesség alapszintű megállapításán felül valami többletet nyújtani, mégpedig az elért teljesítmény kimutatásának formájában.

A terv ellenzői méltatlankodva teszik fel fő kérdésüket: milyen ismérveket alkalmaznak az eredmények meghatározására? Vajon a migrációs ügyek miniszterét annak alapján kellene megítélni, hogy hány illegális bevándorlót toloncolt ki? Vajon a közoktatási minisztert annak alapján kellene minősíteni, hogy hány túlórát kényszerített ki a pedagógusokból? A kulturális ügyek miniszterét pedig azzal a mércével mérnék, hogy hányan járnak múzeumba, vagy a belföldi piacon mekkora nézettségi hányadot értek el a francia filmek? Ezek a kérdések egy alapvető bizonytalanságot takarnak: lehet-e politikai célok teljesítését számszerűsíteni? Lehet-e értékelni egy állam működését olyan ismérvek szerint, mint amilyenekkel egy vállalat eredményességét mérik, ha ezáltal a teljesítményét néhány specifikus funkcióra korlátoznák?

A válasz bizonyos tekintetben: igen. Az állami bürokráciák – egy bizonyos szinten – úgy viselkednek, mint nagy és komplex szervezetek, amelyekhez hasonlókat a magánszektorban szabványos teljesítménymutatóknak rendelnek alá. Számos nyugati demokráciában – Új-Zélandon, Svédországban, Nagy-Britanniában, sőt Olaszországban – az adminisztráció korszerűsítésekor arra összpontosítottak, hogy erős kapcsolatot teremtsenek az irányítás és a teljesítmény között.

Van természetesen egy másik szint, ahol az állami bürokráciák lényegesen eltérnek a magánszektorban tevékenykedő szervezetektől, mert az állami intézményeknek megvannak a saját jellemzőik és céljaik, amelyek veszélybe kerülnének, ha a működésüket számszerűsíthető teljesítménynormákra és hatékonyságra alapoznák. Emiatt van egy alapvető oka annak, hogy bizonyos feladatok elvégzését kormányokra kell bízni, nem pedig a magánszektorra. Ez az ok pedig az, hogy a közönséges piaci mechanizmusok nem működnek az úgynevezett „közjó” előmozdításában, egyszerűen azért, mert a piac képtelen ezek kínálatában az optimális szintet beállítani.

A mennyiségi célok meghatározása mögött egy kényes politikai döntés áll, amellyel meg kell határozni a kormány által nyújtott szolgáltatások „portfólióját”. Ha pedig az állam tevékenységének értékelése csak néhány előre meghatározott, számszerű célon nyugodna, akkor a miniszterek érthetően – de hibásan – elhanyagolnák a minőségi összetevőket és más fontos célokat.

A kérdés itt tehát az, hogy vajon kell-e aggódniuk a franciáknak. Francois Fillon miniszterelnök erre a felvetésre olyan fogalmazással válaszolt, hogy „nem az iskolában vagyunk”. A technikai ismérveken felül a tárcavezetőket továbbra is annak alapján értékelik, hogy pártjuk vagy politikai frakciójuk milyen befolyásra tesz szert, mennyire népszerűek a média vagy a közvélemény szemében. Ennyiben nincs ellentmondás azon törekvések között, hogy a minisztereket hatékony menedzserré kell tenni, és egyúttal a parlamentnek hatalmat kell adni a kormány tagjainak számonkérésére. A végső szót amúgy is a választók mondják ki.

A számszerűsíthető célok kitűzése hasznos innováció lehet, de csak addig, ameddig az állam tevékenységének menedzselésében új eszközöket bocsát rendelkezésre. Ezen a ponton túl az állam tevékenységét – azaz a miniszterek felelősségének a lényegét – továbbra is olyan értékekhez viszonyítva határozzák meg, amelyek komplexitása és gazdagsága nem redukálható valamely egydimenziós számsorra.

A szerző a párizsi Institut d’Études Politiques professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org