Kérdőjelek energiaügyben

Vajon a bizottsági ambíciók feladásának vagy egy mégiscsak útjára induló, radikális energiapiaci szabályozás kezdetének fogható fel az EU-országok döntése az energiaszolgáltatás és a hálózatüzemeltetés – sokak szerint drámaian felvizezett – szétválasztásáról? A szakzsargonban csak harmadik piacliberalizációs csomagként emlegetett kettéválasztási ügy szervesen illeszkedik az energiapolitikai töprengések és huzakodások folyamatába. A Hampton Court-i rendkívüli EU-csúcs óta hivatalos törekvés, hogy az uniónak legyen hatékony közös energiapolitikája, amely képes megfelelő választ adni az energia fogyására, a beszűkülő kínálatra, a növekvő árakra és nem utolsósorban a klímaváltozás látható kihívásaira. Ráadásul akkor kell történnie mindennek, amikor az EU célja a versenyképesség radikális javítása lenne. A klímaváltozásra adható válaszokat részletesen számba vette az Európai Bizottság ez év januári „csomagja”, amely 2020-ra egyebek között 20 százalékos csökkentést céloz meg a szén-dioxid-kibocsátásban, miközben 20 százalékkal növelné a megújuló energiák arányát a kosárban.

Valójában ugyanezt a célrendszert lenne hivatott szolgálni a szolgáltatói-hálózatüzemeltetői tevékenységek szétválasztására való törekvés is. A szakértők többsége úgy véli, hogy mindaddig nem lehet letörni az energiaárakat, amíg a termelés és a forgalmazás ugyanazon cégek kezében van. Így ugyanis az utóbbiak sose lesznek érdekeltek abban, hogy ésszerű feltételek mellett más szolgáltatókat is ráengedjenek a saját hálózatukra – e nélkül viszont verseny sincs a szolgáltatásban.

A történet közismert, a lehetséges megoldás azonban mindig csak egyre messzebb – újabb „kompromisszumos csomagok” felé – tolódott. Elvezetve végül a pénteki EU-tanácsi döntésig, amely a radikális út hívei szemében az eredeti törekvések feladását jelenti. Miért is? Jelen rovatunk aligha teszi lehetővé a csomag tételes kitárgyalását. A leegyszerűsített lényeget tekintve: a tagországok végül azt a verziót támogatták, amelyik szakít a tulajdonosi szétválasztás kötelezettségével, helyette a független működtetést szavatoló intézkedések és biztosítékok sorával próbál olyan körülményeket teremteni, amelyeknek könnyebb hozzáférést kellene engedniük más cégek számára egy adott energiaszolgáltató hálózatához. (A kép teljességéhez tartozik, hogy a tagállamok voltaképpen háromféle megoldás közül választhatnak, köztük – ha óhajtják – élhetnek a tulajdonosi szétválasztással is. De senki sem kötelezhető arra, hogy ezt az opciót válassza.)

És itt kezdődik a félig tele vagy félig üres pohár vitája. Egyes szakértők szerint azzal, hogy nem csupán a mostani döntés ejtette a kötelező tulajdonosi szétválasztást, de még a két, illetve három év múlva esedékes bizottsági felülvizsgálat esetleges negatív következményeinek a fényében sem lesz mód kötelezővé tenni egy ilyen lépést (egy korábbi szövegtervezet még tartalmazott volna ilyen kitételt), kvázi tartósan borítékolták a vertikális monopóliumok sérthetetlenségét.

Ezzel szemben állnak azok (és szomorkás mosollyal bár, de végül ezt az álláspontot képviselte Piebalgs is), akik arra emlékeztetnek, hogy öt éve még senki sem beszélt közös európai energiapolitikáról, két-három éve még az említett szétválasztás bármely formája (nemhogy a tulajdonosi) elképzelhetetlen, eretnek ötletnek számított. Most 27 ország mégis meg tudott állapodni egy ilyen köztes változatban, amelyhez képest a jövőben már csak előrelépni lehet, visszafelé már nincs út. Ez az, amire azt szokták mondani, hogy folyamatában kell látni az EU-integrációt, és hogy a dolgok többségénél a félig álló pohár igenis félig már tele van, nem pedig fordítva. Nos, majd kiderül.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője