Kommunikálhatatlan EU?

Csütörtök–pénteken már a brüsszeli EU-csúcs több résztvevője is arra hívta fel a figyelmet, hogy az írországi népszavazás sikertelensége – különösen a három évvel korábbi franciaországi és hollandiai kudarc után – azt mutatja: a politikai elit nem találta meg a módját annak, hogy a negatív kampányokkal szemben valós pozitív üzeneteket juttasson el a szavazókhoz. És ez a jövőre nézve is elgondolkodtató.

A problémának ugyanis több rétege van. Az európai integráció hosszú időn át valahol elsősorban a politikai elit belső ügye volt, mint széles körben tárgyalt közügy. Ma már ez másként van, ennek egyik fő oka, hogy beléptünk az információs forradalom korába, amikor is a műholdak és az internet révén minden azonnal tudható, s ez egyúttal fokozza a közösségi reakció igényét is.

Ha viszont így van, akkor elvben a politikai elit saját jól felfogott érdeke is azt diktálná, hogy minél alaposabb, meggyőzőbb módon tájékoztassa a polgárokat cselekedetei, projektjei hasznosságáról. De láthatóan éppen ez az, ami – EU-ügyekben legalábbis – nem akar menni.

Vegyük az ír példát: a lisszaboni szerződés körüli referendumkampányban olyan negatív szlogenek domináltak, mint a „Ne szavazz arra, amit nem ismersz!”, vagy az „Eddig jó volt, most miért változtatnál?” (Az utóbbi az írek esetében különösen ügyes ötlet volt, hiszen kihúzhatta a méregfogát annak a vádnak, hogy Írország idáig oly sok mindent profitált az EU-tagságból, úgy illik tehát, hogy most segítsen elfogadni a reformokat. A „negatívok” felismerték, a dolog meg is fordítható: éppen azért, mivel eddig jól ment, a változtatás sem indokolt.)

Mindkét érv közös jellemzője, hogy egyik sem szól egyetlen szót sem a szerződés tételes tartalmáról, amelynek egyes részein több fordulóban éveken át vitáztak. Nyilván nem véletlenül. Nyilván fajsúlyos, fontos ügyek álltak mögöttük. A negatív kampány többnyire ignorálta ezeket, ezért is fordulhat elő, hogy ezúttal sokkal nehezebb egy vagy több olyan konkrét ügyet mondani, amely a nem győzelmét magyarázhatja. (A nizzai szerződés idején például a semlegesség elvesztésétől való félelem volt a fő mumus.)

Ezúttal a lebeszélők ültették el a kétkedést az emberek számottevő csoportjában, bízva abban, hogy a kormányzati oldal képtelen lesz időben megfelelő érvekkel demonstrálni a részletekben rejlő hozadékot. Így is történt, ennek viszont az lett a következménye, hogy a nemmel szavazók többnyire igazából nem is a szerződés tételes ismeretében döntöttek elutasítóan. Elsősorban azt vetették el, hogy anélkül kellett volna valamit megszavazniuk, hogy meggyőződtek volna a dolog értelméről és hasznáról.

És itt jön az igazi gond: a politikai elit láthatóan nem találta még meg, miként lehet az EU értelmét, az esetleges reformok logikáját, hozadékát hétköznapi módon közvetíteni És ez már nem csak Írországra vonatkozó tanulság. Ennek híján viszont fájdalmasan sebezhető is a nemegyszer rosszindulatú csúsztatásokon, téves információkon alapuló negatív győzködésekkel szemben.

Ez olyan probléma, amelyet ha rövid időn belül nem tudnak kezelni, komoly bajok forrása lehet. Az EU-integráció jövője szempontjából is, de például José Manual Barroso bizottsági elnök politikai jövőjét tekintve is. Mert bár bizottsági illetékesek visszatérően hangoztatják, Brüsszel mindent megtett, amit a maga részéről meg lehetett tenni, és egy aláírt szerződés ratifikációjának keresztülvitele elsősorban mégiscsak az aláíró kormányok dolga lenne, ám távolról sem lehet kizárni, hogy az utóbbiak kényelmesebbnek találják majd, ha a bizottságot teszik meg bűnbaknak, amiért mandátuma idején három népszavazást is elvesztett.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője