Titokzatos mogulok az orosz energetikában

Makacsul tartja magát azonban a hír, hogy az újdonsült miniszterelnök kinyújtott karja Svájcban élő, titokzatos barátja, az 55 éves pétervári Gennagyij Tyimcsenko. Az angolszász sajtó mellett ma már az orosz szaklapok is kész tényként beszélnek kettejük szoros üzleti kapcsolatáról.

Annyi tény, hogy Tyimcsenko cége, a Gunvor Group Vlagyimir Putyin uralomra jutása előtt ismeretlen volt a piacon. Az idén viszont már 70 milliárd dollár értékű eladást tervez, s ezzel a Glencore International, a Vitol és a Trafigura Beheer után a világ negyedik legnagyobb független kőolajexportőre lesz.

Tyimcsenkónak, az 1980-as évek közepétől a szárnyait bontogató leningrádi külgazdasági szféra jellegzetes képviselőjének a pályája híven tükrözi az orosz államkapitalizmust kialakító és mindmáig működtető módszereket, technikákat. A The Daily Telegraph, az orosz Kommerszant és RBK Daily szerint a KGB első főosztálya által is foglalkoztatott – és talán támogatott – fiatal mérnök, tudatosan felhasználva a szovjet rendszer bomlásával növekvő gazdasági lehetőségeket, a külkereskedelem állami monopóliumának a gyengülését, két kollégájával engedélyt szerzett egy leányvállalat alapítására Kirisiben, egy Leningrádhoz közeli belföldi kőolajelosztóban.

A „trojka” kapcsolatba lépett a Stockholmban akkreditált szovjet kereskedelmi képviselővel, Andrej Pannyikovval. Ám „svédországi emberüket” 1988-ban rajtakapták, amint megpróbált beszervezni egy ottani állampolgárt, hogy energetikai információt szolgáltasson Moszkvának. Pannyikovot kiutasították az országból, de alig két évvel később Jurals néven kőolaj-exportáló vegyes vállalatot alapított, többek között a Tyimcsenkóék által irányított Kirisinyeftyehimexport nevű állami vállalat részvételével.

Hosszú évek rezidensi tevékenysége után ebben az időben tért vissza Vlagyimir Putyin kelet-németországi székhelyű küldetéséből, és mint a leningrádi városi tanács külgazdasági kapcsolatokért felelős bizottságának a vezetője, ő biztosította a „trojka” működéséhez szükséges határozatokat, engedélyeket. Így kapták meg egyebek mellett a központi elosztásból a régiónak jutó kőolajexport-kvótát is.

Putyin komoly kockázatot vállalt Tyimcsenkóék támogatásával: egy ízben vizsgálatot rendeltek el, amiért egy százezer tonnás dízelolaj-szállítás hasznából – ezt a Nyevszkij dom nevű közvetítő cégtől kellett volna kapnia, amely a végül is állami Kirisinyeftyehimexport képviseletében fellépő Tyimcsenkóhoz kötődik – egy árva kopejka sem került a városi tanács kasszájába. Itt óhatatlanul eszébe jut az embernek a fél világot megrázó, 2006. januári orosz–ukrán földgázkonfliktus, amelynek a megoldásába ugyanilyen logika alapján iktatták be közvetítőként a nemzetközi körözés alatt álló Szemjon Mogiljevics és mások által tulajdonolt Roszukrenergo céget. (Hogy azután, feleslegessé válva, a céget kidobják a süllyedni látszó hajóból, „Szeva bácsit” pedig egy moszkvai börtönbe csukják.)

Mai tudásunk szerint Putyin feltételezett pénztárnoka az Oroszországon végigsöprő vadprivatizáció keretében üzlettársaival együtt 1994 körül magánosította az irányítása alatt álló állami kőolaj-exportáló céget, amely ettől kezdve Kinex néven folytatta tevékenységét, miközben az exspion Pannyikov tulajdonolta Jurals neve International Petroleum Products (IPP) lett. Érdekes módon Tyimcsenko ezután az IPP skandináviai képviselőjeként önmagától – vagyis a Kinextől – vett terméket önmagának – vagyis az IPP-nek – adta el.

Eközben a kirisi üzem, amelynek révén Tyimcsenko szerencsecsillaga felragyogott, tönkrement. A mindmáig ismeretlen tulajdonosok által birtokolt, hatalmas szibériai Szurgutnyeftyegaz megvásárolta. Ki tudja, milyen háttéralku részeként, ettől kezdve a mamutvállalat energetikai termékeit 2002-től – egyes megfigyelők szerint jóval a piaci ár alatt – a Kinex vásárolta fel és értékesítette külföldön. Tyimcsenko az IPP egy szegmenséből létrehozta a ma működő Gunvor vállalatot, és a Szurgutnyeftyegaz termékeinek exportjára összpontosította tevékenységét.

Az üzletember egy észtországi kőolajterminálhoz vezető vasútvonal építése kapcsán üzlettársa lett a svéd Torbjon Tornqvistnak, aki társtulajdonosként ma már a Gunvor szalonképességét biztosítja Nyugaton. Másrészt pedig 1998-ban – miután Vlagyimir Putyint kinevezték a KGB legnagyobb utódszervezete, az FSZB élére – Tyimcsenko igen nagy összeggel hozzájárult a pétervári Javara–Néva cselgáncsklub megalapításához. A The Wall Street Journalnak adott minapi legelső interjújában az üzletember „hazafias ötletnek” nevezte a klubalapítást. Itt újra tetten értünk valamit a posztszovjet kágébés államkapitalizmus értékrendjéből.

Putyin hatalomra kerülése után Tyimcsenko jövedelme a tízszeresére ugrott. Pedig még csak ezután jött a java: Mihail Hodorkovszkij 2003. őszi letartóztatása után cégbirodalma, a Jukosz hatalmas szibériai lelőhelyeit különböző jogi trükkök és álárverések segítségével az állami Rosznyefty kapta meg. A Szibnyefty pedig a szintén állami tulajdonná visszavarázsolt Gazprom tulajdona lett.

A két óriáscég azonban elhárította a Jukosz exportvállalatainak a közreműködését, és – csodák csodája – a Gunvort kérte fel erre a munkára. Nem kevésbé érdekes, hogy a napokban egy ultraradikális orosz hazafias szervezet tagja pert indított, amiért a Szurgutnyeftyegaz, amelynek ő maga is kisrészvényese, indokolatlanul alacsony osztalékot fizet, mivel a rejtélyes Gunvor elnyeli a pénzt.

Nemrég Tyimcsenko összefutott Putyinnal a pétervári Javara–Néva cselgáncsklub bankettjén. Ez véletlen is lehetett. Az viszont már aligha, hogy miközben a hatalmát a miniszterelnöki székben is megőrző Putyin az orosz kikötőknek az energetikai exportban játszott jövőbeli szerepéről beszél, Tyimcsenko több százmillió dollárt készül befektetni ilyen kikötők építésébe.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa