Az elfelejtett szerződés

Az immár eldőlt, hogy holnap Brian Cowen ír miniszterelnök csupán általános beszámolót tart az írországi népszavazási kudarc okairól. De nem lesz szó részletes elemzésről, még kevésbé a továbblépés felvázolásáról. Mindezt – legalábbis ami az okok kiértékelését illeti – ír részről újabban decemberre ígérik.

Lehetne ez csupán csalódott integrációpártiak bosszúsága, ha nem lógna a levegőben néhány sürgető intézményi kérdés, amelynek a kezeléséhez viszont nem ártana tudni, mennyiben és mikor lehet számolni az új szerződés hatálybalépésével. Jövőre mind az Európai Parlament, mind az Európai Bizottság mandátuma lejár, és a lisszaboni szerződés mindkettőjük esetében változásokat ígér.

A jelenlegi nizzai szerződéshez képest 736-ról 750 plusz egy főre emelné az európai parlamenti képviselői helyek számát (a plusz egy fő a mindenkori házelnök). Még fontosabb, hogy mivel általános szabállyá tenné a tagországok minisztereit magában foglaló EU-tanács és az EP közös jogalkotását jelentő együttdöntési eljárást, a parlament jogköre több újabb, fontos területre is kiterjedne. Így együttdöntési jogkört kapna a közös agrárpolitika formálásában, számos bel- és igazságügyi kérdésben, s még jobban ellenőrzése alá kerülne a teljes EU-büdzsé véglegesítése. Az EP-képviselőknek tavasszal, a választási kampány kezdetén már tudniuk kellene, hogy mindezen jogosítványok a tarsolyukban vannak-e, vagy sem. Arról nem is beszélve, hogy legkésőbb márciusig el kell dőlnie: egyáltalán hány képviselői helyért indulhat majd a verseny.

A bizottság esetében a legfontosabb hozadéka Lisszabonnak az lenne, ami nem változik. Az új szerződés ugyanis 2014-re tolná ki a brüsszeli testület létszámának csökkentését. A szerződés akkortól a taglétszám kétharmadára zsugorodó biztosi testülettel számol, de nyitva hagyja a lehetőséget, hogy ettől – egyhangú szavazással – eltekintsenek majd az akkori tagországok. A nizzai szerződés ehhez képest két, máris jelentkező újítással szolgál: egyfelől előírja, hogy mihelyt elérte a tagállamok száma a huszonhetet – ez már fennáll –, a soron következő újabb bizottságban a biztosok számának kisebbnek kell lennie, mint a taglétszámnak. Másfelől viszont nem konkretizálja ennek mikéntjét, csak előírja, hogy a tagországok egyhangú szavazással a szükséges időben (ez lesz jövőre) döntsenek felőle.

Az állam- és kormányfők előtt mindezek fényében két lehetőség maradt: valahogy kihúzni a jelenlegi testülettel a lisszaboni szerződés életbeléptetéséig, vagy kidolgozni valamilyen formulát egy kisebb biztosi testületre. Az utóbbira ma csak nagyon kevesen mutatnak hajlandóságot. Az új tagországok enyhén szólva is vonakodnak lemondani „biztosállítási” jogukról. Akkor viszont marad a másik út: az, hogy hazardíroznak, és bízva abban, hogy valamikor jövő ősszel az írek mégiscsak igent mondanak, az új bizottság kinevezését néhány hónappal elhalasztják. Addig pedig a mostani – formálisan csak 2009 októberéig megbízott – Barroso-csapat ügyvezetőként (ez viszont csak limitált hatáskört hagy meg) tovább marad a helyén. Jogilag ez lehetséges, politikailag – túl sokáig – már kevésbé, mert a bizottság nem tartható a „béna kacsa” állapotban, és az EP sem lenne partner ehhez.

Láthatóan nem sok idő van tehát arra, hogy eldőljön: van-e esély Lisszabon megmentésére – ehhez amúgy e percben még a cseh, a lengyel, a német és a svéd ratifikáció lezárulta is hiányzik –, avagy munkához kell látni a másik opció mentén. Mindezek fényében arra számítanak, hogy a tagállamok a héten finoman ösztökélni fogják az ír kormányt: decemberre most már álljon elő olyasmivel, amelynek alapján tervezni lehet a további lépéseket. Mert a pénzügyi válság vitathatatlanul fontosabb ugyan, de egy újabb intézményi krízis sem hiányzik senkinek.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője