Harc az energiacsomagért

José Manuel Barroso környezete szerint a brüsszeli testület elnökét némileg sokkolta, ahogy az asztal körül ülők legtöbbje lazítani próbált valamit a tavaly márciusban elhatározott „háromszor húsz százalékos” célkitűzések teljesítési feltételein (húszszázalékos megújulóenergia-részarány, húsz százalékkal kevesebb szén-dioxid-kibocsátás és húsz százalékkal kisebb energiafelhasználás 2020-ra). „Minimalista alaphang uralta a vitát, amelyben elhangzott néhány kifejezetten negatív állítás is” – jegyezte meg egy bizottsági forrás. Akadt kormányfő, aki azzal érvelt, hogy az eredeti célok megfogalmazásában nem is vett részt (nem lévén akkor még hivatalban). Erre mondták azt utóbb bizottsági részről: akkor most személyek vagy kormányok vállalnak kötelezettséget? De elhangzott – olasz részről – a vétóval való fenyegetés is, miközben lengyel és magyar vezetéssel nyolc új tagállam közös felhívásban követelte az 1990–2005 között végrehajtott erőfeszítéseik érdemi elismerését. Sokatmondó, hogy még Gordon Brown brit miniszterelnök is úgy jellemezte a csütörtök délelőttre is áthúzódó vitát, mint amely – szavai szerint – „igen nyers” volt.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a tagországok vezetői igazából csak a 2007. márciusi csúcs napjaiban szerették a „csomagot”. Akkor, néhány órára, tetszetős dolog volt a környezet megmentőjeként, az energiabiztonság szavatolójaként a rivaldafényben állni. Aztán ki-ki szembesült az országára jutó költség nagyságával, a nemzeti költségvetést és még inkább a nemzeti ipart alaposan megnyomó terhek mértékével, és a dolgot attól kezdve már csak félszívvel szerették. Mindez egészült ki mostanra a pénzügyi krachhal, s nyomában a talán még csak eztán következő gazdasági recesszió rémével. Amelyet megélve mind több kormány viszonya az egész csomaghoz immár kezd nyíltan „nemszeretem” jelleget ölteni (kiegészülve esetenként kezdettől fogva jogtalannak érzett sérelmek elleni hadakozással – miként a „nyolcak” esetében). Ezek összegződtek tehát a szerda–csütörtöki csúcson folytatott alkuk során, amelyeken nyíltan ugyan senki sem kérdőjelezte meg (egyelőre?) magukat a célszámokat, annál inkább a végrehajtás feltételeit, netán a menetrendjét.

Barroso mindezzel szembesülve igyekezte menteni a menthetőt. Tény, hogy nem csak ő: Nicolas Sarkozy soros EU-elnökként is győzködött. De ő kevésbé volt meggyőző, mert közben tudni lehet a témával kapcsolatos partikuláris francia érdekeket is. Barroso azzal érvelt, hogy különbséget kell tudni tenni a rövid és a hosszú távú látásmód között. Utalt arra: az meglehet, hogy a pénzügyi, gazdasági körülmények radikálisan megváltoztak, ámde a csomagot életre hívó klimatikus és energiabiztonsági körülmények éppenséggel változatlanok. Emlékeztetett, hogy miután Európa a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosának kiáltotta ki magát, nevetségessé válna, ha látványosan visszatáncolna. És rámutatott, hogy ha külső országok hajlandósága csökken, akkor Európa felelőssége a győzködésben, nem pedig az ambíciók feladásában van.

Csak találgatni lehet, hogy a vitából ki milyen tanulságokat vont le magának, és mindez mire lesz elég a célul kitűzött decemberi határidőig (akkor kellene tagállami szinten lezárni a csomagokat, aztán persze jön még az Európai Parlament is). Azt azért nem volt nehéz kiérezni, hogy a bizottság portugál vezetőjét az ügyféltésen túl saját elnöki programjának a megmentése is motiválta. Volt már szó róla, hogy mintegy másfél éves „témakeresés” után láthatóan éppen az energia- és klímaügyben vélte megtalálni megbízatása zászlóshajóját. Amelyet ha most elsüllyesztenek, az elnöki program is vele megy. Érthető, ha küzd érte. Az ügyet szintén féltők szemében pedig felettébb kívánatos is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője