Ki fizet a végén?

A következő napokban kiderül, merre tereli a globális válságot a pénzpiacokra öntött több százmilliárd dollár. Most, amikor a jegybankok példa nélküli összhangban igyekeznek orvosolni a krízistüneteket, mindenki a banki mentőcsomagok és garanciavállalások jótékony hatásait várja.

Ha szike helyett már baltával kell irányt mutatni a piacoknak, háttérbe szorulhat a szépérzék. A kérdés csak az, ki hogyan viseli ennek a vagdalkozásnak a következményeit. Márpedig az egyre inkább látszik, hogy az éppen bizalmi válságnak nevezett szörnyeteg még nem tombolta ki magát, eléri a reálgazdaságot is. A bizalom megingását hitelszűke, azt a beruházási aktivitás csökkenése követi, a foglalkoztatási helyzet romlani fog, országok süllyednek recesszióba. A leggyengébbek a legsebezhetőbbek. Nincs abban semmi különös, hogy egy olyan országban, amelynek a versenyképessége évek óta érezhető mértékben romlik régiós társaihoz képest, az állampapírpiac nagy szereplői, a nyugdíjalapok pedig egy szerencsétlen időpontban meghozott szabályozás miatt éppen leépítik korábbi állampapír-portfólióikat, időlegesen befagy a piac a külföldi vásárlók elfordulásával. Az is csak egy a logikus következmények közül, hogy a tőzsdecégek minden korábbinál nagyobb ütemben veszítik értéküket.

Meglehet, hogy a jegybanki akciók visszahozzák ugyan a pénzügyi szereplők életkedvét, de nem kendőzhetik el annak a felelősségét, hogy Izlanddal, Szerbiával és Ukrajnával most a térségből Magyarországot említik egy lapon a világ befektetői, mint amely országok saját erőből még a következő heteket sem képesek túlélni. Az elmúlt évek felelőtlen gazdaságpolitikája érett most be, ezért leszünk a vesztes oldalon, bármi is legyen a válság végkimenetele.