Cinkelt bankjegyek

A köznyelvben csak „bankmentő” csomagként ismert, 600 milliárd forintos pénzkeret létrehozását azzal indokolták a bejelentésekor az illetékes miniszterek, hogy javítani kell a legnagyobb hazai pénzintézet versenyképességét, amely másoktól eltérően nem számíthat a külföldi anyabank segítségére. Ez nemcsak azért volt furcsa, mert az igen nyereséges, magas tőkemegfeleléssel, széles betéti bázissal rendelkező OTP Bank a magyar piacon egyáltalán nem számít gyenge szereplőnek, de azért is, mert az államnak nem lehet feladata egy magáncég előnybe hozása, különösen nem az Európai Unió keretein belül. Később annyiban finomodott az indoklás, hogy – amint az a törvényjavaslat címéből is kiderült – a pénzintézeti rendszer stabilitása miatt van szükség a keret létrehozására. Ezt elvileg alátámasztja, hogy a korábban szűkre szabott érintetti kört minden bankra kiterjesztették. Akut likviditási problémákról azonban azóta sem érkezett utalás sem a kormány, sem a pénzintézetek részéről, igaz, egy ilyen jelzés maga is öngerjesztő folyamatokat indítana el. Ellenben felbukkantak találgatások arra vonatkozóan, hogy a kormány a válságot szeretné kihasználni az OTP Bank feletti irányítás megszerzésére.

A nemzetközi hitelszűkét komolyan megszenvedő bankok érthető módon örömmel fogadnának minden állami segítséget, amely enyhíthetné forrásbevonási gondjaikat, de ehhez nem kérnek az állami tulajdonszerzésből, amelyet a törvény feltételül szabna hozzá. Többek szerint a Nemzetközi Valutaalap hiteléből azért kellene juttatni a bankszektornak – forrásbevonási garancia vagy nem szavazó tőkebefektetés formájában –, mert a pénzintézetek „túlélő üzemmódban” képtelenek serkenteni a gazdaságot a közelgő recesszióban.

Mi ezekkel az érvelésekkel a baj? A legnagyobb probléma a kormányzati felelősség félreértelmezése. A pénzintézeti rendszer stabilitását fenyegető súlyos likviditási problémák esetén valóban indokolt a beavatkozás: a jegybanknak többletpénzt kell pumpálni a rendszerbe, a kormánynak pedig kivásárlással, tőkeemeléssel kell megmenteni az esetleg bajba került pénzintézeteket – természetesen szigorú feltételek mellett és átmeneti jelleggel. Ezen túlmenően azonban a bankok versenyképességének javítása aligha lehet állami feladat. Egyébként is, kihez képest kellene javítani a magyar piacon eddig igencsak jó eredményeket felmutató pénzintézetek versenyképességét?

Ami pedig a bankrendszeren keresztül történő gazdaságélénkítést illeti: a hitelkínálat bővítése, ehhez a forrásteremtés alapvetően nem a kormány, hanem a jegybank feladata lenne. A Magyar Nemzeti Bank a forint elleni spekuláció megnehezítésére jelenleg extrém magas szinten tartja az irányadó kamatot, bár az IMF-hitel védőpajzsa és a javuló inflációs kilátások ezt sokáig nem indokolhatják. Addig is tudomásul kell venni azonban, hogy egy fenékkel két lovat nem lehet megülni. Ha a kormány a különleges helyzetben mégis be akar avatkozni, akkor azt kamattámogatás és a vállalkozóknak nyújtott hitelgaranciák formájában – tehát a felhasználói oldalon – célszerű tennie (mint ahogy tervezi is), hiszen a segítség így juthat el biztosan a valódi címzetthez. A készenlétinek szánt IMF-hitelkeretet pedig egyébként is hiba lenne gazdaságélénkítésre fordítani, mivel a stabilitás zálogának felélése megnehezítené a jegybanki kamatcsökkentést, és valószínűleg csak tovább növelné mostani bajaink legfőbb okát, az eladósodottságot.

A magyar bankrendszer problémáit sem lebecsülni, sem túlmisztifikálni nem lenne szerencsés. A nemzetközi hitelszűkéből adódó likviditási gondok még a legjobban menedzselt és nyereséges pénzintézetet is átmenetileg padlóra küldhetik. Ezt meg kell akadályozni. De a válság nem lehet mentség és álca olyan akciók számára, amelyek egyéb, partikuláris érdeket szolgálnak. Bárhonnan is érkezzen rá a szándék.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője