Kínai és orosz terjeszkedés Amerika „hátsó udvarában”

Hu Csin-tao kínai elnök a G20 washingtoni csúcsértekezletét követő múlt heti kubai, Costa Rica-i és perui útján csökkenteni igyekezett a kínai exportra óriási csapást mérő gazdasági-pénzügyi válság hatását. De mind San Joséban, mind Havannában láthatók voltak Peking hosszú távú geopolitikai-birodalmi szempontjai is. Ez egy nemrég elkezdődött folyamat új állomása: az évi közel 2,5 milliárd dolláros kereskedelmi forgalom, amely Kínát mára Kuba második legfontosabb partnerévé tette, egy ideje jelzi, hogy több évtizedes elhidegülés után Peking és Havanna közeledik egymáshoz. Costa Ricában pedig – amely hatvan év után tavaly megszakította kapcsolatait Tajvannal – egész Közép- és Dél-Amerikának szóló kódolt üzenet volt, hogy Peking 300 millió dollárért államkötvényt vásárolt, mentőövet dobva a válság sújtotta Costa Rica-i gazdaságnak.

A kínai expanziónál sokkal nyíltabb a térségben tapasztalható orosz terjeszkedés Amerika-ellenessége. Amióta az USA – a multinacionális energetikai vállalatok érdekeit is szem előtt tartva – igyekszik kiterjeszteni befolyási övezetét a volt szovjet tagköztársaságokra, Moszkva válaszul dél-amerikai gazdasági kapcsolatainak a kiépítésével dolgozik azon, hogy megtörje a térségben Washington közel két évszázada meghirdetett hegemóniáját.

A Kreml államkapitalista gazdaságpolitikája jegyében előbb Vlagyimir Putyin, majd – az APEC-csúcs után – ezen a héten Dmitrij Medvegyev személyesen tárgyal az orosz befektetők dél-amerikai jelenlétéről Peruban, Venezuelában, Brazíliában és Kubában. A Kommerszant című moszkvai szaklapnak név nélkül nyilatkozó külügyminisztériumi tisztviselő diadalittas közlése szerint: „Nem egyszerűen visszatérünk Dél-Amerikába, hanem minőségileg új kapcsolatrendszert építünk ki, amely nagyságrenddel hatékonyabb lehet, mint a szovjet korszakban volt. Latin-Amerika többé nem az Egyesült Államok »hátsó udvara«! Most már a saját irányvonalát építi, ez pedig lehetőséget ad Oroszországnak, hogy megerősítse ottani pozícióit.”

A magas rangú diplomata részben a Hugo Chávez venezuelai elnök kezdeményezésére rendszeresített dél-amerikai orosz katonai jelenlétre utalt. Szeptemberben világszerte feltűnést keltett, hogy TU–160-as stratégiai bombázók érkeztek Caracasba. A napokban pedig a Nagy Péter cárról elnevezett rakétahordozóval az élen az orosz hadiflotta hajói látogatnak a dél-amerikai országba. Medvegyev és Chávez demonstratív szemlét tart a közös venezuelai–orosz tengeri hadgyakorlaton.

Ezzel Washington orrára koppintanak, amiért az elítélte a grúziai orosz katonai beavatkozást. Emellett azonban mind az orosz importot ösztönző Chávez, mind a moszkvai vendég a dél-amerikai orosz gazdasági terjeszkedés hátterének is szánja a katonai erődemonstrációt. Elég arra utalni, hogy Chávez már legelső moszkvai látogatása alkalmával egymilliárd dolláros fegyverszállítási szerződést írt alá vendéglátóival. Igaz, hitelben, de a kőolajexport bevétele nyomán Caracast (akkor még) első osztályú adósnak tekinthették Moszkvában. És az üzlet hozzájárult ahhoz, hogy a 2000 óta évi egymilliárd dollárral növekvő orosz fegyverexport 2006-ban átvegye a világelső helyét Amerikától. A venezuelai fegyverüzlet értéke pedig azóta meghaladja a négymilliárd dollárt. És ez még nem a történet vége! Mint Moszkvában mondják, ez év nyarán Chávez „szemet vetett” még kétmilliárd dollár értékű korszerű rakétavédelmi rendszerre, tengeralattjáróra, három tucat harci repülőgépre és még néhány apróságra.

De a Dél-Amerikával kapcsolatos orosz gazdasági tervek korántsem korlátozódnak a hadiiparra. A Medvegyev-látogatás előtt a Putyin-kör „erős embere”, Igor Szecsin miniszterelnök-helyettes háromszor is tárgyalt a térségben. Tisztázták a Venezuelából Brazíliába tartó gázvezeték építésében való orosz szerepvállalás részleteit, október 8-án pedig megállapodtak egy kőolajlelőhely-kitermelő konzorcium létrehozásáról. A megegyezés úgy szól, hogy a venezuelai állami kőolajvállalat, a PDVSA tulajdonában marad az aranyrészvény, a maradékon pedig egyenlő részben osztozik a Caracasban bejegyzett Nemzeti Kőolaj-konzorcium öt orosz vállalata: a Gazprom, a Lukoil, a TNK-BP, a Rosznyefty és a Szurgutnyeftyegaz. A volt Jukosz-vagyon bekebelezése révén éppen a Szecsin által mamutvállalattá hizlalt és az igazgatótanács élén mindmáig általa irányított Rosznyefty lesz a Kreml által „kézi vezérelt” energetikai cégek közös dél-amerikai képviselője.

Putyin régi bizalmasa a megállapodást követően sietett bejelenteni, hogy miután elkezdik a venezuelai lelőhelyek feltárását, egész Dél-Amerikára kiterjesztik a konzorcium tevékenységét. Az aranyrészvény sorsáról ugyan a hivatalos közleményekben nem esik szó, az európai és észak-afrikai orosz gazdasági expanzió technikáinak ismeretében azonban mérget vehetünk rá, hogy Moszkva előbb-utóbb Venezuelában is igényt tart majd a teljes ellenőrzésre.

A gigantikus geopolitikai és gazdasági lehetőségektől szárnyakat kapott orosz vezetés azonban a jelek szerint túlértékelte Caracas lehetőségeit. Pedig jó ideje tudni lehet, hogy a PDVSA eredményei drámaian romlanak: a vállalattól tömegesen az Egyesült Államokba menekülő szakemberek helyét a Chávez iránt odaadóan hűséges, de az energetikához vajmi keveset értő emberek foglalják el. A nyugati cégek pedig a kilátásba helyezett államosítástól tartva nem vagy csak óriási felárral kölcsönöznek Venezuelának olajfúró tornyokat.

A pénzügyi válság viszont már elég komoly hideg zuhanyt jelentett a Kreml számára ahhoz, hogy visszalépjen a bolíviai gázvezeték építésétől. A Medvegyev-küldöttségbe pedig – Igor Szecsin és a Lukoil-vezér Vagit Alekperov kivételével – az energetikai cégeknek csupán második-harmadik emberét delegálja.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa