A francia fél év tanulságai

Persze könnyű mindent Nicolas Sarkozy személyiségével magyarázni. A francia elnök sokat emlegetett dinamizmusa (egyes megítélések szerint helyenként már-már nyughatatlansága és exhibicionizmusa) kétségtelenül markánsan a figyelem középpontjába tolt minden francia vezénylésű EU-eseményt. Mindent ezzel magyarázni azonban több mint leegyszerűsítés, főként, mivel eredmények nélkül az egész egyszerű fontoskodásba is torkollhatott volna.

Márpedig itt úgy születtek eredmények, hogy a második féléves EU-elnökség fajsúlyos prioritásai közül több is egészen másként következett be – ha egyáltalán –, mint ahogy eltervezték. Miközben a stafétabot átvétele után hamarosan váratlan ügyek intézésével kellett tölteni az idő nem is kis részét.

A változások közül a legmarkánsabb a lisszaboni szerződés ügye. Párizsban eredetileg arra készültek, hogy a szerződést az ősz derekáig mindenütt ratifikálják, és a decemberi csúcson már a januári életbelépésből következő látványos személyi döntésekre – az Európai Tanács és a megerősített mandátumú, új közös külpolitikai főmegbízott kiválasztására – lehet majd összpontosítani, lehetőleg bekalkulálva az Európai Bizottság és az Európai Parlament majdani új elnökeinek a kérdését is. Ugyancsak ekkor kellett volna talpra állítani az unió leendő diplomáciai hálózatát. Ehhez képest az elnökség kezdete előtt két héttel az írek leszavazták az egészet, és a szerződés ügyében a fél év egyetlen teendője a kármentés és a kiútkeresés maradt. De hasonlóképpen elévült októberre az akkori EU-csúcsra szánt egyik legfontosabb téma: a tavaszi–nyári olajárrobbanás következményeinek lehetséges kezelése. (Sarkozy ekkor akart újabb kísérletet tenni arra, hogy szabjanak plafont az üzemanyagárak áfatartalmának.) Ehelyett őszre az olaj ára a nyárinak a felére zuhant, és az egész kérdés okafogyottá vált.

Jött helyette viszont a nemzetközi pénzügyi válság, amelyet a féléves prioritások összeállításakor még senki sem tervezett be. Miként azt sem, hogy az őszi szezon első, szeptemberi, rendkívüli EU-csúcstalálkozóját egy külpolitikai kérdésnek, a grúziai válságnak szentelik majd. Mindezek – az időközben látszólag már nem csupán elmélyülő, de helyenként személyeskedésig fajuló klímapolitikai vitákkal – oly mértékben uralták a terepet, hogy a francia szándékok szerint a fél év zászlóshajó projektjének (legelső prioritásának) szánt „bevándorlási paktum” az októberi EU-csúcson tökéletesen észrevétlen maradt, rutin napirendi ponttá degradálódott.

Egy féléves uniós elnökség levezénylése akkor sem kis kihívás, ha nem kell semmi másra ügyelni, mint hogy a hónapokon, éveken át tervezett, előkészített folyamatokat, történéseket sínre állítsa az ember. De ha közben ezek a sínek még össze is kuszálódnak… Mindebből – immár a leendő magyar elnökség számára is – leginkább az a tanulság adódik, hogy természetesen továbbra is szükség van tervezésre és programozásra. De legalább ennyire fontos a rugalmasság, valamint az ezt lehetővé tevő készenlét és felkészültség. Mert csak az nem jön könnyen zavarba, aki bármikor kész és képes váltani, mivel rendelkezésére állnak az ehhez szükséges ismeretek és humánforrások. Az persze nyilvánvaló, hogy ezen a ponton összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben van egy olyan ország, amelyiknek a köztisztviselői állománya már évtizedek óta „EU-zik”. De még az utóbbi is kevés, ha a politikai szintű vezetés nem tud nyitott módon reagálni a fejleményekre. A francia diplomácia az elmúlt hat hónapban voltaképpen ez utóbbi tekintetben vizsgázott figyelemre méltóan. Valami, aminek elsajátítását szintén be lehet iktatni az elnökségi előkészületek közé…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője