Ír kampány és demokrácia

A szerződés júniusi leszavazása kapcsán elhíresült ellenzők – Jan-Peter Bonde és Declan Ganley – hazaárulással vádolták meg az ír kormányt a döntés miatt, és nem nehéz megjósolni, hogy hasonló hangok a következő hetekben is hallhatók lesznek. Miként azt is bejelentették, hogy a Ganley nevével fémjelzett Libertas mozgalom kontinensléptékű kampányra készül, nem csupán a szerződés ellen, hanem a júniusi európai parlamenti választások kapcsán is. Mozgalmuk célja, hogy Európa-szerte mindazoknak „szót adjanak”, akik a maguk országában nem szavazhattak a lisszaboni szerződés ellen.

Tekintsünk most el attól, hogy legalábbis fura dolog antidemokratikusnak minősíteni a nemzeti parlamentek döntését. Érdekesebb az a mozzanat, amely mindenáron „antidemokratikusnak” akarja beállítani egy újabb szavazás kiírását, illetve amely a „néptől való elszakadásnak” állítja be magát a szerződést.

Az utóbbival kezdve: szögezzük le mindenekelőtt, hogy a szerződés távolról sem egy jó dokumentum. De legalábbis nehéz antidemokratikusnak minősíteni azt, ha általános szabállyá teszik a közvetlenül választott Európai Parlament (EP) együttdöntését („törvény-együttírói” és végső esetben „-leszavazói” képességét) minden olyan esetben, amikor a tagországok nem egyhangúlag döntenek. Újabb ügyek tucatjaiba nyer így az EP közvetlen beleszólást, köztük például a közös agrárpolitika szabályozásába. Miként az sem a demokrácia korlátozásának tűnik, hogy a szerződés jogot ad a nemzeti parlamenteknek közösségi szintű jogszabályok alkotásának a megállítására. Vagy hogy egymillió állampolgár aláírásával közösségi jogalkotást lehet kezdeményezni az Európai Bizottságnál. De az sem „központosítási” törekvésre utal, hogy ez a szerződés mondaná ki tételesen is először: akár egyetlen ország is kezdeményezheti valamely EU-jogszabály „viszszahívását”.

Szóval a lisszaboni szerződést lehet sok mindenért nem szeretni (például bonyolult struktúrája, nehézkes megfogalmazása miatt), de hogy antidemokratikus lenne?... Tegyük hozzá: az alapjául szolgált alkotmányszerződést az EU történetében minden korábbinál demokratikusabb fórum szövegezte 18 hónapon át: az akkori „konventnek” csak egyharmad részben voltak politikusok a tagjai, a többiek mind nemzeti és európai parlamenti képviselők, nem kormányzati szervek megbízottjai voltak. Ennél demokratikusabban egy ilyen bonyolult dokumentumot aligha lehet elkészíteni.

A csúsztatás tehát nyilvánvaló. És nem más a helyzet az újabb népszavazás körül sem. Mert van abban igazság, amit az ír külügyminiszter mondott egy hete Brüsszelben: miért antidemokratikus az, ha egy népet időről időre megkérdeznek valamiről? Ráadásul nincs arról szó, hogy csakis ugyanazt kellene megint véleményezniük – bár ennek is lenne értelme, ha például az elsőnél nem érezték magukat tájékozottnak. Márpedig ezt mondták: végül is az ellenzők a legtöbb szavazatot azon híres jelszavukkal gyűjtötték be, hogy „Mondj nemet, ha nem ismered!” Mi a baj azzal, hogy majd újra megkérdezik őket, amikor már meg is ismerték? Mert remélhetőleg ez lesz a helyzet, amelyben az EU most segítségként felkínálta: külön nyilatkozatban kész leszögezni azt, ami ugyan a szerződésből magából is kiolvasható, hogy ugyanis nem kell senkinek – az íreknek sem – miatta feladni a semlegességét, a nemzeti adópolitikáját, de még az abortuszt sem kell kötelezően átvenni. Ezt egészíti majd ki az az újdonság, hogy a tagállamok a múlt héten beígérték: eltérve a szerződés eredeti fő irányától, készek fenntartani 2014 után az „egy ország-egy biztos” elvet, amelynek kilátásba helyezett majdani elmaradását az írek legutóbb annyira fájlalták.

Mindezt újra elmondani nem antidemokrácia, csupán egy félrevezető kampány ellensúlyozása. Demokratikus eszközökkel.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője