Magunkról magunknak

Képviselőnek lenni tehát nehéz feladat, nehéz élet. Mindehhez viszonylag szerény anyagi elismerés társul. A mintegy 240 ezer forintos havi bruttó alapdíj bizottsági tagsággal feltornázható bruttó 360-380 ezer forintos havi díjra, ez azonban nyilvánvalóan alacsony ahhoz képest, hogy egy képviselőre mennyi feladat hárul. Ez kevesebb, mint egy közigazgatásban dolgozó osztályvezető fizetése, s nemzetközi összehasonlításban is az egyik legalacsonyabb európai képviselői honorárium.

Igaz, hogy a tiszteletdíj nagyságát, mértékét maguk állapítják meg maguknak, itt azonban érdemes tekintetbe venni a várható társadalmi reakciókat. Valószínűleg ezért tartják ilyen alacsony szinten a bérüket. A megfelelő színvonalon éléshez azonban több kell. Ezért kitaláltak egy surranópályát. Saját költségtérítésüket átalányban állapítják meg, úgy, hogy a költség felmerülését nem kell számlával igazolni. Adott esetben az éves költségátalány a 10-12 milliót is elérheti, vagyis ez már jelentős összeg lehet. Ezt eddig elszámolási kötelezettség nélkül, adómentesen vették fel. Mindig felvetődött a rendszer változtatásának a gondolata, de – az Országgyűlés életében egyáltalán nem kivételesen – nem történt semmi. (Ahogyan a képviselők számának ígért csökkentése sem akar megvalósulni.)

A jelenség egy négygyermekes anyukának szemet szúrt, és népszavazásra akarja vinni az ügyet. A kérdést a Választási Bizottság jóváhagyta, s ezzel „hírré” vált a kezdeményezés. Ha nem akarták a képviselők, hogy ebben az ügyben „a nép” véleményt nyilvánítson, saját kezükbe kellett venni azt. Kitalálták, törvénybe iktatták, hogy költségtérítésük – az igazolt lakhatási költség levonásával – 15 százalékos személyi jövedelemadóval (szja) adózzon. Ez fából vaskarika. Az adózásnak ugyanis teljesen más a filozófiája. Ha valaki költségtérítést kap, s a költség ténylegesen, igazoltan felmerül, nincs mit adóztatni. Ha pedig nincs költségbizonylat, akkor az a progresszív szja alá eső, összevonandó jövedelem. Igaz, ebben az esetben az adó mértéke akár 40 százalék is lehet.

A bizonylathoz való ragaszkodás a magyar adórendszerben elfogadott alapelv. Nem is lehet ez másként egy olyan országban, ahol az adózatlan gazdaság nagyságát a nemzeti össztermék ötödére teszik. A helyes, tiszta magatartás nyilván az lett volna, ha a bérüket tisztességes mértékre emelik, költségtérítést pedig csak számlával (más bizonylattal) igazolt költségekre kapnának. Ezt azonban nem tették. Példamutatásból: elégtelen. Kivételezésből: ötös. A hivatkozott egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulásból (ekho) az szja csak 11,1 százalék, amellett a kifizetőt további 20 százalékos közteher sújtja. Az egész adónem elvtelen, kivételezett szűk rétegnek szól, az egész adónem megszüntetése indokolt. Erre hivatkozni az általános rendező elvvel szemben helytelen. Igaz, a lakosságra vonatkozó törvényeket éppúgy ők állapítják meg, mint ahogy a kivételes adónemeket is. Meg az átláthatóság érdekében az üvegzsebtörvényeket. Meg a saját adójukat. Ezt önmaguknak. Az angol királynő sokáig adómentességet élvezett. Néhány éve önmaga ajánlotta fel, hogy az általános szabályok szerint kíván adózni…

A jelenség kétféleképpen is értékelhető. Az egyik: a parlamenti képviselők eddig egyáltalán nem adóztak a költségtérítéssel összefüggésben, ezután legalább fognak. A másik: mitől különlegesek ők, hogy az általuk elrendelt adózási normák alól éppen saját magukat vonják ki. Ebben a kérdésben nincs pártpreferencia. A frakciók egyetértettek e felemás megoldással. Ha már az ország sorsdöntő kérdéseiben még a minimális konszenzust sem tudták felmutatni, a saját zsebüket érintő kérdésben egységet hoztak létre. Fene a gusztusukat!

A szerző az Ernst & Young igazgatója