A Télapó és a krampusz

Van-e kellemesebb dolog egy politikus számára, mint adócsökkentéseket, nagy ívű, új állami beruházásokat bejelenteni? A január 20-án hivatalába lépő Barack Obama is okkal reménykedhet kiemelkedő népszerűségben. Elődje, George W. Bush romokban hagyta az amerikai gazdaságot, amelyet neki és csapatának kell újjáépítenie. Ehhez pedig gyakorlatilag számolatlanul költheti az adófizetők pénzét, hiszen a mostani hitelszűkében egyedül az állam képes növelni költekezését, beruházásait és eladósodását. Az új utak építése, az iskolák felújítása, az internet-hozzáférés javítása, az energiahatékonyság növelése mind-mind olyan feladat, amelynek végrehajtásával Obama a 30-as évek New Dealjét elindító Roosevelt vagy az 50-es évek autópálya-programját megvalósító Eisenhower nyomdokaiba léphet.

Csakhogy az ajándékokat osztogató Télapó szerepét hamarosan fecserélheti a virgácsot hozó krampuszé. Az adócsökkentéseket is tartalmazó, két év alatt 800 milliárd dollár nagyságúra várt élénkítő csomag – a korábban bejelentett mentőakciókkal együtt – a 2009-es költségvetési évben a szövetségi hiányt 1200 milliárd dollárra, azaz a GDP 9 százalékára tornászhatja fel, ez a tavalyi deficit közel háromszorosa, és a II. világháború utáni legmagasabb érték. A drámai kilátások ellenére az adósság finanszírozása egyelőre nem okoz gondot, hiszen a befektetők paradox módon továbbra is a legbiztonságosabbnak tartják az amerikai kincstárjegyeket, és veszik, mint a cukrot, gyakorlatilag ingyen hitelezve Washingtont. Bár Obama a napokban igyekezett világossá tenni, hogy a gazdaság talpra állítása után ismét deficitcsökkentő pályára kíván állni, ha a befektetők ezt nem hiszik el, könnyen fordulhat a hangulatuk, ami megdrágíthatja a megugró szövetségi adósság finanszírozását, padlóra küldheti a dollárt és felpörgetheti az inflációt.

De nem csak erre kell vigyázni. Az sem mindegy, mire fordítják a beruházásokat. Ha a jelenlegi, elavult szektorok életben tartására, az hosszabb távon kidobott pénz, példa erre a 60-as évek Európája vagy a 90-es évek Japánja. A valóban szükséges és a jövőbeni versenyképességet megalapozó fejlesztések kidolgozása, engedélyezése viszont gyakran időigényes, márpedig a pénzeket gyorsan kellene elkölteni. Bár az amerikai polgármesterek a közelmúltban tizenegyezer olyan projektről számoltak be, amelyek azonnal elindíthatók és 800 ezer munkahelyet teremtenek, hasznosságuk erősen vitatott: a kaliforniai Hercules település például 200 ezer dollárért kutyafuttatót építtetne.

Nyilván ezek a félelmek is vezetik a német kancellárt, akit Európában sokan túlzott szűkmarkúsággal vádolnak. Angela Merkel kormánya 31 milliárdról várhatóan 50 milliárd euróra emeli ugyan a tervezett kétéves ösztönző csomag nagyságát, de nem szívesen adja fel kétes eredményekért a költségvetés kiegyensúlyozásában kínkeservvel felmutatott sikereket. Ráadásul a német gazdaság nem annyira a belső fogyasztás hiányától, hanem az exportpiacok gyengélkedésétől szenved. Egy elhibázott élénkítő csomag csak további takarékosságra késztetné a jövőjükért aggódó polgárokat, és a 70-es vagy a 80-as évek végén bekövetkezetthez hasonló inflációt idézne elő. A destabilizációtól tartó kancellár joggal mutogathat az amerikai receptet alkalmazó Nagy-Britanniára, amelynek valutája tavaly november óta számottevően gyengült.

Még nehezebb helyzetben vannak azonban azok a kisebb feltörekvő országok, amelyek rendkívül ráutaltak a külföldi befektetők bizalmára. Ők ugyanis a felpörgő infláció és a magasabb külső adósságszolgálat miatt nemigen engedhetik meg maguknak valutájuk összeomlását, márpedig egy anticiklikus politika jó eséllyel ilyen hatásokkal járna. Épp ellenkezőleg: többnyire rá vannak kényszerítve a ciklus elmélyítésére. Az ő politikusaiknak így még a Télapó szerepe sem adatik meg, csak a krampuszé.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője