Elvonókúra

Nagyot állítottak a balanszon a lakáshiteleknél (is) a magyarországi bankok: láthatóan kezd visszatérni az az öt-hat évvel korábbról ismerős állapot, amikor egy potenciális adósnak legalább 40-50 százalékos saját erővel kellett rendelkeznie álmai otthona megvásárlásához, hacsak nem tudott pótfedezetet bevonni az ügyletbe.

A jelenség nem feltétlenül rossz az adósok szempontjából. Ők ugyanis ismét a valósággal jobban szinkronban álló döntéseket hozhatnak a lakáshelyzetüket illetően, vagyis nem a „van egy csengőm, már csak a kerékpár hiányzik” elv alapján intézik az ingatlanberuházásaikat.

A feltételek lassú, de folyamatos lazítása – ami egészen tavaly nyárig tartott – ugyanis arra engedett következtetni, hogy előbb-utóbb a lakáshitelekkel sem lesz minden rendben: kezdtek megjelenni a nulla önerős, fél évtizednyi türelmi idős, járulékos költségek nélküli konstrukciók, úgy, hogy eközben a hitelközvetítők egyre súlyosabb jutalékokkal a zsebükben zárták az ügyleteket. Ennek megfelelően lassan, de biztosan hígulni kezdett a híresen stabil magyar lakáshitel-portfólió, romló fedezettségi arány és 30 éven túl nyúló futamidők mellett.

A hirtelen jött, a pénzügyi válság okozta kijózanodás így hosszabb távon akár jót is tehet a hazai lakáshitelpiacnak, bár azokat az adósokat, akik foglalókat buktak az elmúlt hónapokban, vagy nem értik, miért nem kaptak kétmilliós önerőre 20 milliót svájci frankban, nyilván nem vigasztalja.

A bankok pedig felvehetik az „egyik szemem sír, a másik nevet” arckifejezést: egyrészt kénytelenek szembesülni azzal, hogy nem tudják tartani a havi átlagosan 50-60 milliárdos növekedést, viszont a portfóliójuk továbbra is csaknem makulátlan lehet a korábbinál jóval óvatosabb hitelezés miatt. Kár, hogy ezt nem az ésszerű keretek között tartott verseny, hanem a forráshiány idézte elő.