„Stop and go” magyarosan

Gyakorlati példával érzékeltetve e gazdaságpolitika természetét, olyan ez, mint amikor az autóvezető egyidejűleg lép a fékre és a gázpedálra: a jelentős üzemanyag-felhasználás és a mozdulatlanság borítékolható, és még szerencse, ha az autó nagyobb károsodás nélkül túléli ezt a beavatkozást. Ráadásul az adott helyzetben a hazai monetáris politika mozgástere más országokénál sokkal szűkebb, a fiskális politikából adódó gazdaságélénkítést pedig fél évtizedes kitekintésben jó lenne elfelejteni.

Ami a magyar monetáris politika gazdaságélénkítő lehetőségeit illeti, a pénzügyi krízis hazai történései mindenki számára világossá tették, hogy eladósodottságunk és legfőképpen a külső befektetői, hitelezői megítélésünk miatt a kamatok erőteljes és gyors ütemű csökkentése egyrészt a forint árfolyamát ronthatja drámaian, másrészt a külföldi hitelfelvételt szűkítheti látványosan. A kibontakozó gazdasági válságban még magas betéti kamatok esetében sem számíthatunk a lakossági megtakarítások érdemleges növekedésére, legfeljebb a lakosság eladósodási folyamata szelídül valamelyest. A mostani helyzetben tehát az itthoni kamatcsökkentésnek kényes, gondosan mérlegelendő korlátai vannak, így a gazdaság élénkítésében csak szerényebb szerepet játszhat.

Fiskális oldalról a gazdaságélénkítés lehetőségei még inkább korlátozottak, csak gesztus jellegűek lehetnek. Alapvetően azért, mert 2009-ben az államháztartás hiányának 3 százalék alá csökkentése mindent maga alá rendelő prioritás. A növekedésélénkítő, pontosabban a beindult visszaesés mérséklését célzó intézkedésekre alig nyílik lehetőség a tervezett hiány elérésének veszélyeztetése nélkül.

A költségvetés, az állami szerepvállalás nagyon szűkre szabott lehetőségei ellenére mind a kormányzat, mind az ellenzék részéről erős törekvés figyelhető meg az élénkítést szolgáló beavatkozásokra. Az 1400 milliárdos csomag bejelentését követően hetente látnak napvilágot újabb, döntően a hitelhez jutás lehetőségeit bővítő bejelentések. Bár meglehetősen homályosak az ígérethalmaz forrásai, de döntően átmeneti segítségről és átcsoportosított pénzekről van szó, a makrokereslet egészét igazából ezek nem bővítik, illetve a hitelek egy része áttételesen az államadósságot fogja növelni. Mindenekelőtt a foglalkoztatás visszaesését, a kis- és középvállalkozások megtartását szolgáló állami beavatkozás célszerűségével szemben sok kérdőjel, ellenvetés fogalmazódik meg. Ha az idén az export, a beruházás és a fogyasztás is csökken, mi értelme van a kisvállalkozói szféra jelenlegi pozíciója megtartásának, milyen vásárlóerő jelentkezik az így kikényszerített többlettermelés iránt? Ha pedig nincs többletkibocsátás, akkor mi az esélye a hitelek visszafizetésének?

Erősen vitatható továbbá az EU-pénzek átcsoportosítása is. A szélesebben értelmezett infrastruktúra fejlesztésére szánt összegeknek a vállalkozások megsegítésére történő átcsoportosítása kifejezetten ellentétes a válságból való kilábalás eddig alkalmazott törekvéseivel. A szándékolt intézkedés a szféra pénzügyi helyzetét átmenetileg javíthatja ugyan, de végső kihatásában inkább a krízis kedvezőtlen hatásait erősíti fel. A legfőbb probléma azonban az, hogy a több százmilliárdos támogatással, hitelnyújtással olyan, már most is versenyképtelen vállalkozásokat teszünk „lélegeztetőgépre”, amelyek a válság után aligha játszhatnak virulens szerepet a remélt fellendülésben. Az egyidejű megszorító és élénkítő gazdaságpolitika a politikai kommunikációban ugyan jól megfér egymás mellett, de a gyakorlati gazdaságpolitikában – azon túl, hogy „fából vaskarika” – nagy valószínűséggel nem szolgálja a magyar gazdaság válság utáni feltámadását, sokkal inkább a további vergődés rémképét vetíti előre.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója