Túlélésben reménykedve az IMF hitelszerződése után

Ami kezdetben másodlagos jelzálogpiaci válságként tűnt fel az Egyesült Államokban, az két év alatt egy világméretű, először csak pénzügyi, majd reálgazdasági válsággá nőtte ki magát. Magyarországon a költségvetés finanszírozását biztosító állampapírpiacon jelentkezett először e válság hatása. 2008. október 9-én az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) bejelentette, hogy az év hátralevő részében nullára csökkenti a nettó finanszírozást, azaz csak a lejáró állományokat újítja meg, és eltekint a tervezett 15 éves államkötvény kibocsátásától. Még ugyanabban a hónapban egy újabb közlemény tudatta a befektetőkkel, hogy az ÁKK felfüggeszt minden kötvényaukciót, és csak kincstárjegyekkel biztosítja a szükséges források piacról való beszerzését.

A nulla közeli nettó finanszírozás gyakorlatilag azt jelenti, hogy a költségvetésnek a kincstári egyszámlán levő összeg felélésén túl nem lehetett elvileg deficitje az év hátralevő részében és – nem számítva arra, hogy 2009. január 1-jén varázsütésre megváltozik a helyzet – az új év első hónapjaiban sem. Mi több, a forintban denominált államkötvények és kincstárjegyek körülbelül 30 százalékát jó időkben külföldi befektetők szokták megvenni. Ők pedig 2008. szeptember közepétől az elmúlt év végéig majdnem 1000 milliárd forinttal csökkentették a magyar állampapír-állományukat. Így a nulla nettó finanszírozás azt foglalja magában, hogy a hazai pénzügyi rendszernek ezt a másodpiaci kínálatot kell felszívnia, és akkor a költségvetés még egyforintnyi többletforráshoz sem jutott.

Ilyen helyzetben és rövid távon a költségvetésnek két lehetősége van: vagy azonnal radikálisan csökkenti kiadásait, vagy gyorsan alternatív finanszírozási forrást talál. A Nemzetközi Valutaalappal, az Európai Unióval és a Világbankkal sikerült viszonylag gyorsan megállapodni egy tekintélyes, mintegy 25 milliárd dolláros hitelben. Az IMF-hitel feltétele némi korlátozás volt a 2009. évi költségvetésben, de nem volna korrekt azt mondani, hogy e hitelcsomag elfogadása miatt kényszerül az ország további pénzügyi viszszafogásra. Az elmondottak értelmében éppen ez a csomag teszi lehetővé, hogy a piac által egyébként kikényszerített restrikciókat később és időben elnyújtva kelljen csak bevezetni. Némi időt nyert az ország. A hitelmegállapodás még csak meg sem kísérli strukturális, a költségvetés pozícióját tartósan javító reformlépések beépítését a feltételrendszerbe. Kérdés, hogy 17 hónap mire elég a kisebbségi kormányzás és a közeledő választások körülményei között.

A magyar piacon tapasztalt negatív tendenciák időben jól körülhatárolhatóan akkor gyorsultak fel, amikor a Lehman Brothers csődje szinte egyik napról a másikra világszerte befagyasztotta a bankközi hitelezést jó néhány hétre. Ez volt az a pillanat, amikor kiderült, hogy nemcsak a magyar állam túlzott eladósodottsága és a nem teljesen alaptalanul emlegetett államcsőd veszélye jelenti a problémát, hanem a bankok hosszabb lejáratú devizakihelyezéseinek rövid lejáratú külföldi (s nem feltétlenül anyabanki) refinanszírozásának megújítása is. A forint tartósabbnak ígérkező gyengülése és a tőkeerős anyabankot nélkülöző OTP Bank tőzsdei mélyrepülése elkerülhetetlen folyománya ennek az eseményláncnak.

Magyarország nem volt áldozata semmiféle célzott spekulációs támadásnak, annál inkább kénytelen fizetni az elmúlt évek felelőtlen gazdaságpolitikájának az árát. Nem lett volna szabad letérni az államadósság/GDP arány csökkenő pályájáról, és meg kellett volna célozni egy az ország helyzetének jobban megfelelő 40 százalékos adósságrátát. Ez az elmúlt évek átlagában egy jóval kisebb kamatkülönbözetet eredményezett volna és értelemszerűen jóval kisebb érdekeltséget a devizában való eladósodásban. Egy ambiciózusabb programmal akár egy 2008–09-es euróátvételt is meg lehetett volna valósítani. Nem így történt.

A válság kezelésére szükség van, de a kilábalást illetően ki vagyunk szolgáltatva a világgazdaság valamikor bekövetkező trendfordulójának. Ami kirajzolódik, az kísértetiesen hasonlít a keynesi likviditási csapdára, amikor jövedelmező beruházási lehetőségek híján mindenki készpénzbe menekíti a vagyonát, és a nagyon alacsony kamat sem serkent hitelfelvételre. Ezért is némi kétkedéssel kell szemlélni azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a kormányok tesznek a banki hitelezés felélesztésére. Elvileg a hazai kereslet állami forrásokból történő ösztönzése – ugyancsak egy újra divatba jövő keynesi recept – enyhíthetne a bajokon, de ez több akadályba ütközik:

– A kis, nyitott magyar gazdaságnak a világ és az EU gazdaságába való integráltsága miatt ez csak nemzetközi koordinációval volna hatásos, és az unió nem ismert arról, hogy gyors reagálású hadtestként viselkedjen. Éppen az EU legnagyobb gazdasága – és nem mellékesen Magyarország legnagyobb külkereskedelmi partnere –, Németország jelenleg még ellenáll az ilyen jellegű javaslatoknak.

– A hazai kereslet állami eszközökkel történő ösztönzésének a már említett költségvetési, államadóssági induló pozíció is gátat szab. A jelek szerint a rendelkezésre álló EU-források – a kis- és középvállalatoknak beígért közvetlen támogatás révén – inkább a kínálat fenntartását, netán bővítését szolgálják majd, mintsem a keresletgenerálást. Az USA autóiparának megmentését szolgáló lépések is könnyen kudarccal végződhetnek, mert finanszírozási problémaként kezelik azt, ami valójában hosszú távú versenyképességi és új keletű keresleti probléma.

– De még ha Magyarországon a keresletösztönzésre tevődne is át a szándék, akkor is kérdéses, hogy ez hatékony lenne-e a túlpolitizált központi és önkormányzatok által uralt elosztási mechanizmusokban.

Hasonlattal élve, ma ott tartunk, hogy egy rozoga hajóval szeltük a napfényben a sima tengert, de jött a vihar. Akkor már csak kapaszkodni lehet a korlátba és reménykedni, hogy nem lesz borulás. A napfényes idő nem tartott örökké, a vihar sem fog.

A szerző a Derive Kft. ügyvezetője