Feddhetetlen üzletemberek

Vahl Tamásnak igaza van. Azon persze lehet vitatkozni, hogy az általa vezetett cégre kirótt több százmilliós versenyhivatali elmarasztalás kicsi vagy nagy ügy, de nem érdemes. Egy a lényeg: aki közhivatalt vállal, annak feddhetetlennek kell lennie. Már amennyire lehet – tehetnénk hozzá azonnal, jelezvén: Magyarországon minden bonyolultabb. Mert az bizonyosnak látszik: a rendszerváltás után a szabályok időnként túl lazák, máskor meg szinte betarthatatlanok voltak. Húsz évvel az átalakulás után sem tisztult le minden, vagy ma már másként ítélünk meg tíz, húsz évvel ezelőtti ügyeket. De az is előfordul, hogy „csak” általános etikai, erkölcsi normákat sértett egy-egy cselekedet, miközben a szabályoknak minden tekintetben megfelelt. Különösen igaz ez a teljesen átalakult gazdaságban.

Így ha valaki az üzleti szektorból érkezik közhivatalba, nagyon valószínű, hogy van mit megmagyaráznia a múltjából. Ha mást nem, egy utólag különösnek minősített privatizációt, amelyben tevőlegesen részt vett. Vagy azt, hogy a korábbi cégét miért fűzik annyira szoros üzleti kapcsolatok az államhoz, nem jelent-e ez támadható összefonódást. Most az új pénzügyminiszternek például azt kell bizonyítania, hogy volt cége és az állam közötti per nem befolyásolja pénzügyminiszteri munkáját. Első menetben a per felügyelete átkerül más tárcához, de gyanítható, ennek a történetnek is lesz folytatása egy bírósági ítélettel. (Persze nálunk az ilyen ügyek évekig, évtizedig elhúzódnak, így az új pénzügyminiszter egyéves működését nem biztos, hogy érinti majd az ítélet.)

De vehetnénk az új miniszterelnök hajdú-bétes múltját. Bajnai Gordon a fő tulajdonos, a Wallis vezérigazgatója volt, így nyilvánvalóan volt befolyása a Hajdú-Bétnél történtekre is. Igaz, ott nem ő volt a főnök. A cég tönkrement, az öszes résztvevő bukott az üzleten. Egy tőkeerős társaság nyilvánvalóan túlélhet egy többmilliárdos veszteséget is, ám a kistermelők, akik saját és családjuk egzisztenciáját tették fel erre az üzleti kapcsolatra, már nehezen. A csőd nekik máig ható emberi tragédiát jelentett. Bajnait emiatt sokan támadják, így egyéves miniszterelnöki ténykedését kísérti majd ez a múlt.

Ám aki közfeladatot vállal, annak számolnia kell a nyilvánossággal. Magyarországon ennek néha egészen durva formájával is. Ez szokatlan lehet annak, aki sokmilliárdos magáncég főnökeként az üzleti titokkal védve irányíthatott, s működését csak a tulajdonos ellenőrizte s kérte számon. Egy ország esetében a tulajdonos a nép, az ellenőrzés pedig a legnagyobb nyilvánosság előtt történik.

Könnyű helyzetben lehet az, aki világéletében „csak” politikus volt. Elvileg legalábbis. De erre se vegyünk mérget. Magyarországon a pártfinanszírozás az egyik legingoványosabb terület, merthogy a pártok nagy valószínűséggel többet költenek például kampányokra, mint amennyi a nyilvános forrásuk. A különbözet valahonnan előkerül. Nem véletlenül hangsúlyozza azt minden szakmai elemzés, hogy a növekvő hazai korrupció forrása a tisztázatlan pártfinanszírozás.

Innen nézve Vahl Tamás esete a magyar közélet tisztulásának egyik jó példája lehet. Annak megnyilvánulása, hogy aki közhatalmat kap, annak előbb-utóbb el kell számolnia a múltjával is. Jobb előbb, azaz még mielőtt jelölt lesz, de ha már jelölt, még mindig jobb így, mint kinevezett miniszterként.

S ha azt gondolnánk, ilyen is csak Magyarországon történhet meg, álljon itt az Obama-kormány megalakításának története: három jelöltről derült ki – már megnevezésük után –, hogy nem fizették meg minden adójukat, közülük ketten visszaléptek. A harmadik, a jelenlegi pénzügyminiszter jóhiszemű tévedését elhitte a közvélemény. Még megnevezése előtt befizette adóhátralékát. S volt egy negyedik jelölt is, a kereskedelmi poszt várományosa, aki ellen korrupciós vizsgálat folyik. Lemondott.

A szerző a Világgazdaság főszerkesztője